Asztal, nemzet, fia, nagy, nyolcvan
Esterházy Péter / Forrás: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 45. szám
Mintha volna asztal, amely köré ülhetne a nemzet ünnepelni nagy fiát, csak egy kis rövid asztali köszöntőt mondanék, magyarul tósztot.
Már tíz évvel ezelőtt, a hetven alkalmából is próbálkoztam evvel az asztalosdival, az asztallal, a nemzettel és az ő nagy fiával, már akkor sem működött, és azóta sokat züllött az asztal. De hát talán mindig is úgy volt, hogy több asztal van, és a nemzetnek is több arca és több hangja. Olyan asztalt választok hát – és ilyen több is van ezekben a napokban szerte a világban, asztal, ahol örömmel és tisztelettel köszöntik a nagy magyar írót -, ahol nyugodtan és magától értődőn beszélhetek, ahol otthon vagyok. Kertész sehol sincs otthon, jut azonnal a közhely az eszembe, de ez még nem része a tósztnak.
De.
Munka okokból bele kellett olvasnom a Gályanaplóba – és ottragadtam. Újra lenyűgözött a gondolkodásnak ez a ritka heve, a folyamatos szellemi munka a diktatúra szürke, szellemtelen, gyilkos egykedvűségében, halálos tompaságában. Lélegzetelállító ez a radikalitás, az igény és rémült vágyakozás, hogy megértse magát, a világot, vagy legalább annyit, hogy mit keres a világban, vagy fordítva, hogy miként készülhet föl arra, hogy célja megtalálja őt. A kegyetlen figyelem, amely főleg önmagát nem kíméli; ahogy egy szigligeti falevélről ír, Nietzschéről, Thomas Mannról és újra meg újra: a transzcendensről. Majdnem ellenállok a kísértésnek, hogy idézgetni kezdjek ebből a példaszerű könyvből (fiatal íróknak kötelező olvasmány, középkorúaknak és öregeknek: önérdek): „…a nem radikális művészet mindig középszerű művészet: jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja. Ettől még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és kizárólagos föltétele az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetőséget.”
Diktatúrában (meglehet, demokráciában is vagy csupán ahogy múlik az idő) mindenki magányos, nincs tér a közösre, csak bujdokolni lehet. Száműzöttnek lenni. Ő így ír erről: „Száműzetésben élni, száműzetésben önmagunkból, az alkotásból, az Országból – legsajátabb országunkból -: van ebben valami keserűen nagyszabású, amit egy ideig így el lehet tűrni; később aztán elfelejtjük, hogy honnan is száműzettünk, és megmaradunk pusztán száműzötteknek – ezzel kezdődik a halál. Ha tehát élni akarunk, nem szabad megszűnnünk száműzetésünkben is örökké hazánkra, az Országra gondolni.”
Szóval elgondolom ezt a férfit ott magában a hatvanas, hetvenes években, a nyolcvanasok elején; nem ismertem akkor, nem gondolhattam úgy rá, némileg menekülőn, segítséget kérőn, ahogy Ottlikékra, Mészölyre meg Nádasra, Tandorira és a többiekre, az ő munkájukra és a dolgozásukra, és azt hiszem, ő sem gondolt senkire. Talán mindenkinél nagyobb volt a magánya. Lehet, hogy csak születésnapi nosztalgia, de most úgy hiszem, hogy ez a független, intenzív és folyamatos munka, gondolkodás, ez az energia – ez mégiscsak mindannyiunk segítségére volt. Vagy ha nem volt, ne szépítgessünk, van.
Az a szellemi energia, ami akkor titkosan létezett csak, épített mindannyiunkat, az asztalokat, az országot.
Ha jó asztalt választottam, akkor már mocorognak a konyhában, csönd is kell az ünnepléshez. Ebben a csöndben mondok köszönetet, most nem a barátomnak, hanem a kollégámnak, akinek élete munkája nélkül nehéz elképzelni a saját íróságunkat, magyarságunkat, magunkat. Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre.
