Lévi-Strauss elítélte a nemzeti identitás állami kisajátítását
Forrás: Globusz.net / Le Monde
A társadalmakat a szomszédokkal való kölcsönhatás formálja
A százéves korában e héten elhunyt Claude Lévi-Straussról szóló megemlékezések keretében a párizsi Le Monde interjút készített egy olyan témáról, amely a nagy gondolkodó munkásságában fontos szerepet játszott: a nemzeti identitásról.
Philippe Descola, aki megörökölte Lévi-Strauss katedráját a College de France intézményében, a Le Monde-ban emlékeztetett arra, hogy elődje mindig felemelte a szavát az olyan állampolitikai torzulások ellen, hogy a politika a nemzeti identitás fogalmára hivatkozzon. (A baloldali liberális lap ezzel közvetve Nicolas Sarkozy francia elnököt is bírálja, aki még minisztériumot is létrehozott a nemzeti identitás ápolására – Globusz).
Egyik 2005-ben elmondott beszédében Claude Lévi-Strauss többek között megjegyezte: „Ismertem egy olyan kort, amelyben az államközi kapcsolatok egyedüli lehetséges alapja a nemzeti identitás volt: köztudott, milyen katasztrófákra vezetett ez.” Philippe Descola ezzel kapcsolatban rámutatott: „Lévi-Strausst egyrészt saját személyes és politikai, másfelől etnológusként szerzett tapasztalatai indították arra, hogy bírálja azokat az államokat, amelyek megpróbálják maguknak kisajátítani a nemzeti identitás ügyét”.
Descola kifejtette: Lévi-Strausst nagyon megviselte személyes életében az, hogy az európai demokráciáknak nem sikerült feltartóztatniuk a fasizmust. Diákkorában csábította a politikusi pálya lehetősége – egyike volt a SFIO, a francia szocialista párt reménységeinek, és a harmincas években meg is akarta választatni magát, de kampányát félbeszakította egy autóbaleset. Később elmondta: úgy érezte, ő maga semmiféle politikai feladatra nem lehet alkalmas, mert nem értette meg időben, milyen súlyos veszélyt jelentenek az európai demokráciákra a totalitárius ideológiák. A vichy-i rendszer (Pétain marsall nácibarát kollaboráns adminisztrációja a Hitler által félig, majd egészen megszállt Franciaországban) faji törvényei emigrációra kényszerítették, és így saját életében és személyében is felmérhette, mit jelent, ha az államok a nemzeti identitást teszik politikájuk alapjává.
Ugyanakkor Lévi-Strauss egész etnológusi tapasztalata azt igazolta, hogy az identitás a határokon, egy közösség peremén végbemenő interakciókban kovácsolódik ki. Az önazonosságot semmiképpen sem a jellemvonásoknak az a múzeumi katalógusa jelenti, amely akkor szokott érvényesülni, amikor az államok teszik rá a kezüket a nemzeti identitás témájára. A társadalmak nem egy közös alapból merítve építik fel identitásukat, mintha dobozokból, bőröndökből és régről felhalmozott, istenített kincsekből állítanák össze azt, hanem a szomszédokkal való folytonos kölcsönhatás és differenciálás révén alakítják ki. Ez a kettős, személyes-politikai és etnológiai tapasztalat bírta rá őt a nemzeti identitás állami kisajátításának elutasítására és heves ostorozására.
A kulturális sokféleség gondolata fontos volt Lévi-Strauss szemében. A Le Monde megjegyezte, hogy a tudós ezzel kapcsolatos írásait, így (magyarul is megjelent) Faj és történelem (Race et Histoire) című művét, amelyben azt hangsúlyozta, hogy minden kultúrának joga van önmaga megőrzésére mások értékeivel szemben, nem mindig értették meg.
Descola válaszában rámutat: Lévy-Strauss egyike volt azoknak, akik a II. világháború után az UNESCO keretében hozzájárultak egy olyan ideológia kidolgozásához, amelynek célja lehetetlenné tenni a háború borzalmait, illetve az azt kiváltó rasszizmust, a mások lenézését. Ezt szolgálta két műve. Az első, a Faj és történelem, az UNESCO hitvallását fogalmazta meg: nincs faj. Ha vannak is a fajokra jellemző megkülönböztető jegyek, ezeknek semmiféle befolyása nincs a különböző népességek kognitív és kulturális képességeire. Ami számít, az az, hogy mennyire képesek megnyílni mások előtt , illetve arra, hogy a kulturális sokféleséget önmaguk gazdagítására szolgáló csere eszközeként használják fel.
A második, Faj és kultúra (Race et Culture) című szöveg az első néhány vonatkozását fejtette ki. Rámutatott: ahhoz, hogy a szomszédos társadalmak között csere jöhessen létre és összemérhessék különbségeiket, szükség van arra, hogy megőrizzék a folyamatosság bizonyos formáit értékeik és a számukra fontos intézményeik tekintetében. Lévi-Strauss azt akarta aláhúzni, hogy a csere nem jelent uniformizálást. Amikor az Akadémia tagjává választották, szemére vetették, hogy egy ósdi intézménybe lépett be. Azt válaszolta, hogy a rítusok és az intézmények törékenyek, következésképpen arra van szükség, hogy életben tartsák őket. Az etnográfus tekintetével nézett saját országának intézményeire, azzal a „távoli tekintettel”, amellyel távoli társadalmakat szemlélnek.
Arra a kérdésre, hogy a Faj és kultúra keltette értetlenség nem abból adódik-e, hogy összekeverik az identitást és a kultúrát, Descola azt felelte, hogy a kultúra a 19. századi Németországban fejlődött konceptuálissá és a politika eszközévé. Az akkori idők Németországát keresztül-kasul átjárta a nemzeti egység kérdése. A németajkú értelmiségiek lecsaptak a kultúra fogalmára mint a születendő német állam olvasztótégelyére. Franciaországban vagy az Egyesült Királyságban viszont nem nagyon használták ezt a kifejezést, helyette inkább civilizációról beszéltek.
A kultúra fogalma az amerikai antropológusok – kivétel nélkül német származású – első nemzedékének tagjaival átköltözött az óceán túlsó partjára, majd az amerikai iskola sikerével a háború után visszatért Európába. Lévi-Strauss maga is használta a kultúra kifejezést, mind hagyományos filozófiai értelmében, mind technikai szakszóként, a német hagyomány szerint. Európában a kultúra fogalma – amely Nyugaton az identitás megfogalmazásának egyik módja – azonnal igen nagy sikert aratott, azzal a kényelmetlenséggel együtt, hogy azt a benyomást kelti, mintha az identitások zárt rendszerek lennének. A muzeológiai hagyomány is közrejátszott ebben. Az a felfogás, hogy tárgyakat gyűjtve néhány vitrinbe a kultúrát be lehet tenni egy múzeumba, rendkívül leszűkítő.
