„A múltat be kell vallani”
Dr. Molnár Csaba
Forrás: Népszabadság
Augusztus 25-én lesz egy éve, hogy az Antall-kormány egykori honvédelmi minisztere, az antifasiszta, majd kommunista, később – De Gaulle alatt – kulturális miniszter André Malraux-tól vett idézettel útjára bocsátotta a Magyar Gárdát. A jobboldal történelmi emlékezetének teljes zavaráról tanúskodott, hogy az egyének velük született jogait és az alkotmányos intézményrendszert figyelmen kívül hagyó, félkatonai szervezet avatásán egy antifasiszta írótól idéznek. Für Lajosnak persze nem volt mitől tartania, a résztvevők, ha tudták volna is, ki volt Malraux, elhazudták volna a múltját. A (szélső)jobboldal történelemhez való viszonya nem épül semmi másra, mint a múlt elhallgatására, a felejtésre, a kulturális emlékezet politikai manipulálására.
Ma már világos: a jobboldalnak nem áll érdekében egy emlékezetközösség létrehozása. Annak ellenére, hogy a beköszöntött posztnemzeti állapotban egy politikai közösség kötőerejének megóvása csak újragondolt nemzeti identitás révén lehetséges, melyhez hozzátartozik a történelmi felelősségvállalása és a traumákból való közös részesedés is. A történelmi bűnök eltussolása révén az újabb generációk számára nem nyílik mód arra, hogy megőrizhessék nemzeti identitásukat. A demokratikus baloldalra marad a feladat, hogy a történelemről és a múltunkról folytatott diskurzust az állampolgárokra is kiterjessze.
A második világháborút követően Nyugat-Európában konszenzus „született” arról, hogy a holokauszt borzalma, a náci és fasiszta szégyen, továbbá az egyes nemzetek kollaborálása referenciapontként épül be az adott társadalom és generációk történeti tudatába. Az akkori magyar társadalom nem nézett szembe azzal a ténnyel – és egy része a mai napig elhallgatja -, hogy a holokauszt nemcsak egyetemes és zsidó, hanem magyar tragédia is. Az áldozatok a magyar politikai közösség részét alkották. A Magyar Gárda és a hozzá kötődő szélsőjobboldali politikai szubkultúrák éppúgy tekintenek ma is a romákra, a liberálisokra, a homoszexuálisokra, a zsidókra, a szocialistákra, mint történelmi elődeik. Minden mértéktartást és racionalistást nélkülözve nyomják rá a „kommunista” stigmát a harmincas éveikben járó és politikai szocializációjukat tekintve a 90-es évek végén felnövő szociáldemokrata (politikus)generációra éppúgy, mint a Hollán Ernő utcában felvonuló antifasiszta egyetemistákra. Bárkire, aki szerint például az árpádsávos zászló nemcsak történelmi jelkép, hanem több mint félmillió magyar ember halálának metaforája is.
A közös történelmi felelősségvállalásának nyit teret, ha szembesülünk zsidók, romák, szociáldemokraták, kommunisták, mérsékelt jobboldaliak, ellenállók üldözésével szembeni társadalmi passzivitással, a nácikkal való kollaborációval és a háború után történtekkel – a kelet-európai szocializmusokkal is. A történelmi felelősség erkölcsi természetű, mely Komoróczy Géza megfogalmazása szerint „abban áll, hogy az ember felismeri: a múlt kihat a jelenre, a tettek következményeiben, a helyzetek továbbélő változataiban (…) A történelmi felelősség a kultúra egyik eleme.” A szélsőjobboldal és a Magyar Gárda arra mondott nemet, hogy a holokauszt és a Horthy-korszak tényei hazánkban a kollektív emlékezeti problémák legyenek. Ahogy Jürgen Habermas 1986-ban a német történészvita során írta: „egy konzekvenciától tartanak: a kritikusan átrostált tradícióelsajátítás ténylegesen nem erősíti a megszokáson alapuló erkölcsiségbe vetett bizalmat, nem segíti elő az azonosulást ellenőrizhetetlen példaképekkel”.
A demokratikus baloldal a holokauszt utáni csendből és hiányból, ’56 októberéből és az 1989-es év élményéből merít. Elutasít minden olyan cinikus politikát, mely, ha látens formában is, de szövetségre lép szélsőségesekkel. A gázkamrák és munkatáborok szörnyűsége után a kedélyes és gunyoros zsidózás (vö. Bayer Zsolt: A medence és környéke, Magyar Hírlap, 2008. március 18.) is antiszemitizmus. Komoróczy Géza tanácsát követve: „meg kell tisztítani szavainkat. Ez a legkevesebb, ez a kezdet.” A demokratikus baloldalnak teendője azonban az 1956-ot követő rendszerrel akad. Nem lehet sajátja, ami a jobboldalon működési mód lett: a történelem relativizálása és a szelektált emlékezet. Erkölcsi tartalék rejlik abban, ha a Kádár-rendszerről való tudást nem töltjük fel személyes élményeinkkel. Az erkölcs és a történelmi felelősség nem lehet oral history tárgya. Sokkal komolyabb a tét, az, hogy a magyar társadalom képes-e megújult nemzeti identitással és történelemszemlélettel belépni a jelenbe.
A Kádár-rendszert követően újra meg kell határozni a baloldali ethosz tartalmát, jelentős részben a múlt feldolgozásával. A jobboldal már nagyon messze került attól a történelemismerettől és bátor véleményformálástól, melyet Orbán Viktor szavai tükröztek Nagy Imre újratemetésekor. Orbán és pártja azóta szövetséget kötött azokkal, akik sokat szenvedett börtönviselteket megélhetési ’56-osoknak titulálnak, az egykori állampárt funkcionáriusaival, akik évtizedekig ellenforradalomként oktatták azt, amit e sorok írója már forradalomnak tanult, és helyi szinten összefonódik a posztfasiszta szervezetet megalapító Vona Gábor pártjával. Ők akarnak dönteni arról: ki a jó ügynök és ki a besúgó, ki a bűnös és ki az áldozat, ki a hős és ki a gyáva. A részleges emlékezés önkényessége gyógyíthatatlan sebet ejt a nemzeti identitáson és politikai közösségén. A szélsőjobboldali és bizonyos „mérsékelt” jobboldali körökben közös vonás a történelmi felelősség kisebbítése és elutasítása, az elkövetett bűnök meghamisítása. A baloldal identitásának alapja ezzel szemben a kritikus történelemszemlélet.
Míg a roma és zsidó holokauszt minden tizedik áldozata, addig a Magyar Gárda és a szélsőjobboldali szubkultúrák valamennyi potenciális áldozata magyar állampolgár.
Amíg a mérsékeltnek tekintett jobboldal nem segít a peremével érintkező szélsőségesek ellen fellépni, addig hallgatólagosan társul ahhoz a politikához, mely a szegénység kriminalizálásán, az elesettek „ingyenélőként” való megbélyegzésén, kisebbségek deviánsként, „betegként” való kezelésén, a gyújtogatás „alkotmányos jogként” való elfogadásán alapul. A Magyar Gárda-ügy a mérsékelt jobboldal utolsó lehetőségek egyike, hogy őszintén elvégezze történelmi hagyományának kritikai felülvizsgálatát. Egyelőre ennek a szándéknak semmi jele. Az Orwelltől jól ismert logika jellemzi a jobboldali emlékezés rítusait: a múlt folyamatos újraírása révén kívánják uralni a jövőt. Uralni az emberek gondolatait pedig annyi jelent, mint elvenni tőlük múltjukat, megtagadni fájdalmukat, közönyösnek lenni jövőjük iránt. A történelem a 90-es évek divatos szólama ellenére sem ért véget, és azt nem kizárólag a jobboldal, hanem az egész politikai közösség írja.
| A szerző a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium államtitkára, országgyűlési képviselő (MSZP) |
