Remény a sötétség mélyén – Eli Sharabi: Túsz című visszaemlékezésének ajánlója

Sharabi a könyv első
lapjaitól kezdve kíméletlenül őszinte. 

Történetét nem emeli irodalmi
magaslatokra, nem díszíti fölösleges metaforákkal. Inkább hagyja, hogy a tények
maguk beszéljenek. A kibuc elleni támadás pillanatait úgy írja le, mintha még
mindig ott állna a füstben, a hangzavarban, az összeomló falak között – és az
olvasó is ott állna vele. Felesége és két lánya elvesztésének felismerése olyan
súly, amelyet szinte fizikailag érezni lehet a sorok között. A tragédia azonban
nem válik melodrámává: a szerző visszafogottan, tárgyszerűen ír róla, mintha
tudatosan ügyelne arra, hogy a fájdalom ne torzítsa el a valóságot.

A fogság leírása a
könyv magja, és kétségkívül a legmegrázóbb része. 

A sötét alagutak dohos
levegője, az állandó éhezés, a romlott étel, a hideg padló, a testi
bántalmazások és a lelki terror napról napra építették fel azt a világot,
amelyben a foglyoknak túl kellett élniük. Sharabi részletezi a szégyent, amikor
könyörögniük kellett a mosdóért, a megalázottságot, amikor hetekig nem engedték
őket mosakodni, és a fájdalmat, amikor a bilincs „belevágott a húsba”. Ezekből
az emlékekből fogalmazódott meg a visszaemlékezés egyik legerősebb mondata is: „A
fogságban minden perc egy élet volt, és minden élet egyetlen kérdéssé
zsugorodott: hogyan maradhatok ember?” Ez a kérdés végigkíséri az egész
könyvet, és talán az olvasót is.

A lelki erózió
ugyanakkor legalább olyan pusztító volt, mint a fizikai megpróbáltatások. A
teljes izolációban a fogvatartók azt sugallták feléjük, hogy nem törődik velük
senki. És közben néha egészen intim pillanatok is felvillantak, amelyekben
egy-egy őr megmutatta saját múltjának töredékeit: „Volt olyan pillanat,
amikor az egyik fogvatartó beszélni kezdett. Elmondta, hogy nyolc gyermeke van.
Abban a percben már nem csak az elnyomót láttam benne, hanem egy férfit, aki
valaha családot vezetett.” Ezek a részek nem mentegetik a fogvatartókat, de
megmutatják azt a bonyolult emberi teret, ahol a jó és a rossz már nem
végletek, hanem egymásra épülő sorsok.

A remény azonban
Sharabi szerint sosem veszett el teljesen. 

Ahogy fogalmaz: „Mindig van
választás… még akkor is, amikor semmilyen irányításod nincs a tested felett,
van valamid, amit senki nem vehet el tőled: a döntés, hogy nem adod fel.”
Ez a mondat nem heroizál, nem szónokol, inkább egy mély belső felismerés
csöndes erejét hordozza. A túlélés számára nem dacos kitartás volt, hanem
fegyelmezett elhatározás, minden nap újra és újra meghozott döntés.

A könyv második fele,
a szabadság pillanata sem hoz megkönnyebbülést sem a főhősnek, sem pedig az
olvasónak. Amikor Sharabi visszatért hazájába, a testét legyengítette a másfél
évnyi éhezés, de a lelki teher még ennél is súlyosabb volt: ekkor szembesült
vele, hogy családja már nincs életben. A memoár utolsó fejezeteiben a gyász
csendje válik mindent áthatóvá. Az író azonban itt sem reked meg a fájdalomban.
Küldetést vállal: szólni azokért, akik még fogságban vannak, és azokért,
akikért már csak a némaság beszélhet.

Eli Sharabi története
nem csupán egy ember tragédiája, hanem része annak a kollektív tapasztalatnak,
amely a zsidó közösség számára túlontúl ismerős: a veszteség, a
kiszolgáltatottság és az emberi méltóságért folyó küzdelem története. A könyv
arra emlékeztet, hogy a világban zajló események nem távoli hírek, hanem
hús-vér emberek sorsa, amelyek mögött családok, közösségek és nemzetek állnak.

A Túsz nem
könnyű olvasmány, és nem is akar az lenni. Felkavaró, sötét és elgondolkodtató
– de egyben felhívás is. Arra kér, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akik még
mindig fogságban vannak, és arról sem, hogy a remény, még a legnagyobb
sötétségben is, döntés kérdése. Ez a könyv nem csupán elolvasandó, hanem
megőrzendő tanúságtétel is.

Eli Sharabi:  Túsz / Művelt Nép Könyvkiadó 2025. / Keménytáblás, védőborítóval

Szöveg: Riedl Annamária
Fotók: M. Schmidt János

---

---