Egy szippantásnyi oxigén – az OMIKE feledhetetlen művészeinek emlékére

A most megjelent kiadvány az OMIKE Művészakció történeténét az énekesek és táncosok életútjain keresztül idézi fel a magyar zsidó művészek sorsát, akik a vészkorszak idején is a művészet erejével őrizték meg emberségüket és közösségüket.

A
rendezvényen a vendégeket Kis Henriett a Rumbach Zsinagóga igazgatója köszöntötte, aki elmondta, hogy Fischer Iván vezetésével napjainkban
szívmelengetően éled újjá az OMIKE szellemisége. Tisztelgett Szép Ernő emléke
előtt is, aki annak idején az első előadás bevezetőjét mondta el ugyanitt, a
Goldmark-teremben.

Dr. Kunos Péter

Ezt
követően dr. Kunos Péter ügyvezető igazgató hangsúlyozta, hogy a Goldmark terem nem pusztán
falakat jelent, hanem emlékek, sorsok és történetek hordozója, és az emlékezés
nem múltban való révedés, hanem jövőépítés, a művészet pedig nem luxus, hanem
létforma. Felidézte, hogy 86 évvel ezelőtt, ezen a napon gyúlt meg az a fáklya,
amelyet akkor dr. Ribáry Géza szavai így indítottak útnak: „Ne hagyják, hogy
kialudjon.” Ez a fáklya az egyetlen reménysugarat jelentette a magyar zsidó
művészekre borult sötét éjszakában azoknak, akik a zsidótörvények következtében
kiszorultak a hazai színházakból, mozikból, koncerttermekből 1939 és 1944
között.

A Goldmark terem azonban a legnehezebb időkben is megtelt élettel,
zenével, tánccal, kabaréval és gyermekelőadásokkal – a kultúrát soha nem tudták
teljesen elhallgattatni.

Harsányi László

Beszédében
párhuzamot vont a múlt és jelen között, az új kötet bemutatása ismét
fellobbantja a fényt, amely az OMIKE művészei számára is reményt jelentett, ezt
az oxigénszippantást, amelyet Harsányi László fáradhatatlan kutatásai
eredményeként élvezhetünk.

A
köszöntőt követően a színpadon helyet foglalt Harsányi László, a kötet
szerzője,
Mácsai János zenetörténész, a beszélgetés moderátora, valamint Márton András
színművész és Lőrincz Katalin táncművész, akik felolvasásokkal színesítették a
beszélgetést, valamint rövid hangfelvételek is elhangzottak a korabeli művészek
előadásaiból.

Mácsai János

Mácsai
János hangsúlyozta, hogy Harsányi László évtizedes munkájának köszönhetően egy
pótolhatatlan, korábban szinte ismeretlen korszak válik megismerhetővé a magyar
zenetörténetben, mivel az OMIKE története eddig fájóan hiányzott a
zenetudományi köztudatból, és csak néhány egyéni kutató próbálta korábban
feltárni a háborúban elnémított zsidó művészek életművét, így ez a hiányos
mozaik most kezd egésszé összeállni.

Kiss Henriett

Az
énekesek és táncosok életét bemutató új kötet előzménye a hat évvel korábban,
szintén november 11-én, ugyanitt bemutatott, Fényből a sötétbe című
könyv, amely az OMIKE Egyesület történetét dolgozta fel. Korábban a Mazsihisz
honlapján közölt heti posztokból állt össze a csaknem kétszáz művészről szóló
adatbázis. A szerző elárulta, hogy négykötetesre tervezi a sorozatot, az első
az énekesekről és táncosokról, a második a zenészekről, a harmadik a
színészekről, a negyedik pedig a képzőművészekről szól majd.

A
könyv címét Beregi Oszkár egyik visszaemlékezése ihlette, aki így fogalmazott:
„Egy moraliter züllött, etikailag felelőtlen társadalom kényszerítette életre.
Egy szerény, jelentéktelen virágszál,
amely az emberi lelkek trágyadombján nőtt ki.
Egy szippantásnyi oxigén, mielőtt
megfulladunk.”

Lőrincz Katalin, Márton András

Lőrincz Katalin felidézte Lőrincz György történetét, megjegyezve,
hogy bár otthon sokat beszéltek a balett világáról, édesapja az OMIKE fellépéseiről soha nem mesélt – mint sok más holokauszt-túlélő második
generációs gyermekének, előtte is sokáig rejtve maradt a múlt.

Harsányi
László kutatásai alapján az egyesületnek saját énekkara és zenekara is
működött, ám ezekről csak kevés forrás maradt fenn. Mácsai János hozzátette,
hogy a fennmaradt fényképek tanúsága szerint az OMIKE előadásai nagy szabású,
teljes zenekari produkciók voltak, amelyek gyakran elérték az operaelőadások
szintjét. Többek között a Varázsfuvolát is bemutatták a Goldmark terem kis
színpadán, ahol a zenekar a nézőtér első soraiban foglalt helyet.

Alapítványi
tagsági rendszerként működtek, a közönség az OMIKE pártoló köreinek tagjaiként
juthatott be, sokszor vendégeikkel együtt. Ez a laza, félig hivatalos
rendszer tette lehetővé, hogy a
zsidótörvények idején is viszonylag sokan láthassák az előadásokat. A terem
1939 novembere és 1944 márciusa között több mint 300 000 nézőt fogadott.