A hispániai zsidóság tragédiája – a spanyol zsidók kiűzetésének emléknapja
Áv hó 7-én emlékezünk meg arról a szomorú évfordulóról – Jahrzeitról –, amikor 533 évvel ezelőtt, 1492. július 31-én életbe lépett a rendelet, amely a hajdan virágzó hispániai zsidó közösség száműzetését rendelte el. E napon kellett végleg elhagyniuk otthonukat azoknak, akik nem tértek át a keresztény hitre. Ez az írás a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár mai magazinjában jelent meg.
A zsidók 1492-es kiűzése Spanyolországból a zsidó történelem egyik meghatározó eseménye volt. A Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd által 1492 tavaszán kiadott Alhambra-rendelet véget vetett a zsidó közösség 1500 éves dicsőséges történetének a spanyol földön, mivel elrendelte, hogy minden zsidó, aki nem hajlandó áttérni a keresztény hitre, elhagyja az országot.
A zsidók valószínűleg az első évezred elején telepedtek le az Ibériai-félszigeten. Az évszázadok során a helyi zsidók sok változást és hatalomváltást éltek át. A 8. században muszlimok hódították meg a régiót. A keresztény erők hamarosan hosszú, sorozatos hadjáratokat indítottak az elvesztett területek visszaszerzésére, amely végül 1492-ben sikerrel járt, és amely a Reconquista néven vált ismertté. A muszlim uralom évszázadai alatt a helyi zsidó közösség virágzott. Tagjainak sokasága magas tisztségeket töltött be, mások pedig neves bölcsek, bibliai kommentátorok, költők, tudósok és gondolkodók lettek. Kiemelkedő kulturális, szellemi és tudományos hozzájárulásuk alakította azt, amit gyakran a spanyol zsidóság „aranykorának” neveznek.
A zsidók kiűzetése Spanyolországból (1492) – Emilio Sala Francés – Prado Múzeum
A keresztények előrenyomulásával azonban a zsidó közösség helyzete romlani kezdett. Tagjait nemcsak arra kényszerítették, hogy áttérjenek a kereszténységre, hanem vérvádakkal is meggyalázták őket: hamisan vádolták őket azzal, hogy zsidó rituálék során keresztényeket gyilkoltak meg. A zsidókat üldözték, megtámadták és súlyos büntetésekre ítélték. Sokan elmenekültek Spanyolországból az 1391-es üldözések és mészárlások után. A maradók közül néhányan beleegyeztek a kereszténységre való áttérésbe, másokat pedig kényszerítettek rá. Ezeket a kényszerű áttérteket anusimnak („kényszerített” héberül) vagy „új keresztényeknek” nevezték. Amikor a hatóságok gyanút fogtak, hogy a gyakorló zsidók arra buzdítják az új keresztényeket, hogy titokban folytassák a zsidó törvények betartását, úgy döntöttek, hogy szétválasztják a két csoportot. Így a zsidókat kiűzték otthonaikból, és külön városrészekbe költöztették őket. 1481-ben a spanyol inkvizíció brutális vizsgálatokat indított az anusimok ellen, 1483-ban pedig kiűzési rendeletet adtak ki az andalúziai zsidók ellen. 1492-ben a katolikus uralkodók, Izabella és Ferdinánd házasságával és trónra lépésével ért véget a reconquista, és az anusimokra gyakorolt zsidó befolyás megakadályozása érdekében kiadták az „Alhambra rendeletet”.
Minden zsidónak, aki nem volt hajlandó áttérni, július végéig el kellett hagynia az országot, és soha többé nem térhetett vissza. Aki megszegte a parancsot, azt halálra ítélték, beleértve azokat is, akik menedéket nyújtottak a deportáltaknak. Több ezren tértek át látszatból, kényszerből a kereszténységre, hogy elkerüljék a kiutasítást. A kiutasított zsidók száma nem ismert, de a közösség nagy része, becslések szerint több tízezer ember, a szomszédos Portugáliában telepedett le. Mások a Navarrai Királyságba vándoroltak. Több ezer ember, nagy megpróbáltatások árán, Észak-Afrikába, az Oszmán Birodalomba, Olaszországba és Franciaországba menekült. Azok, akik Portugáliában telepedtek le, 1497-ben ismét kiutasítási rendeletet kaptak, ezúttal a portugál zsidókra vonatkozóan. Néhány hónappal később a rendeletet módosították, hogy a zsidókat kényszerkereszteléssel térítsék át a kereszténységre. Röviddel ezután, 1498-ban, a spanyolországi Navarra Királyságban letelepedetteket is deportálták.
