Árnyékok és fények között – Zsidó művészek a Szentendrei Régi Művésztelepen
A Szentendrei Régi Művésztelep e közeg állandó, mégis változó alakja – olyan hely, ahol színek és emlékek keverednek, s ahol a magyar művészet évtizedeken át újra és újra megkísérelte elmondani önmagát.
A művésztelepet 1929-ben alapította a Szentendrei Festők Társasága, egy olyan korszakban, amikor a képzőművészet új nyelveket keresett, de még őrizte a nagybányai iskola organikus látásmódját. A telepen és környékén alkotó művészek – akik közül sokan a Római Iskolához tartoztak – a neoklasszicizmus letisztultságát és a konstruktivizmus racionalitását hozták magukkal. Ám közben egy másik hang is utat tört megának, ez pedig nem volt más, mint azon zsidó művészek hangja, akik e vidéken – tudatosan vagy ösztönösen – identitásuk kettősségét festették meg: azt a feszültséget, amely az európai modernség és a hagyomány között húzódott, s azt a fájdalmat, amelyet a század viharai hoztak rájuk.
Ámos Imre: Sötét idők. Kép forrása: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Ámos Imre neve megkerülhetetlen. Ő volt az, akit méltatói „a magyar Chagall”-nak neveztek, nemcsak festői világáért, hanem azért is, mert képei a zsidó emlékezet, a Tóra, a haszid misztika és az álom határvidékén születtek. Ámos nemcsak Szentendrét festette, hanem azokat az arcokat is, akik már akkor is eltűnőben voltak a környező falvakból – öreg zsidó férfiakat, imakönyvet olvasókat, rabbikat, gyertyafényeket és álmokat.
Korniss Dezső: Sárkányos. Kép forrása: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Mellette ott volt Korniss Dezső, aki a modern absztrakció és a népi motívumok házasításával egy egészen különös képi világot teremtett. Ő sem kerülhette el a történelem viharát: zsidó származása miatt bujkálnia kellett, testvérét a holokausztban veszítette el. Mégis: képein nem a pusztulás, hanem egy új rend keresése jelenik meg. Absztrakt formáiban kibontakozik a túlélés vágya.
Bálint Endre, Vándorlegény útra kél (triptichon). Kép forrása: jakycollection.hu
Bálint Endre szintén a szentendrei körhöz kapcsolódik – a túlélők érzékenységével, a háború utáni szétesett világ képi lenyomataival. A szürrealizmusban találta meg azt a kifejezési módot, amely alkalmas volt a kimondhatatlan megsejtetésére. Barátja, Szántó Piroska, bár nem volt zsidó, élete végéig hordozta a háború alatt látottak súlyát, és Szentendrén talált otthonra – képletesen és szó szerint is.
A névsor tovább folytatható: Czóbel Béla, Kántor Andor, vagy a mindig higgadt és pontos Barcsay Jenő, akik bár nem mind zsidó származásúak, de művészetük egy közös morális horizont mentén rendeződött. A történelem kihívásaira válaszoltak képeikkel – ki harsány színekkel, ki szikár formákkal.
A Szentendrei Művésztelep nemcsak művészettörténeti tér, hanem emlékezeti tér is. Ahol a képek nem csupán festékből állnak, hanem hallgatásokból, veszteségekből, újjászületésekből.
A Vajda Lajos Stúdió a 20. század második felében újraélesztette azt a szellemiséget, amelyben az alkotás nem elvonulás, hanem válasz a világra. Vajda maga – aki szintén félig zsidó származású volt, és rövid, de intenzív életet élt – a környezet formáit, ortodox templomokat, zsidó sírköveket, keresztek és betűk ritmusát emelte be műveibe. Ő és társai már nem a túlélésért festettek, hanem a túlélésből.
A Szentendrei Régi Művésztelep ma is létezik. Alkotók jönnek-mennek, de a képek mögött ott van mindaz, amit talán nem lehet már újra megfesteni: azoknak az árnyéka, akik zsidóként, művészként, emberként egyszerre voltak kirekesztettek és befogadottak, elveszettek és megőrzöttek.
Zucker-Kertész Lilla
