A holokauszt egy új generáció szemszögéből
Szlukovényi Katalin / Forrás: Litera
A holokausztról beszélni nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem egyben izgalmas és sokunk számára megkerülhetetlen feladat, ha saját korunk társadalmának jobb megértésére törekszünk – Szlukovényi Katalin konferencia-beszámolója
„A visszhang tanúi” címmel és e beszámoló címébe emelt alcímmel a Károli Gáspár Református Egyetemen (KRE) holokauszt-konferenciát rendeztek. A legifjabb előadó 15, a legidősebb 85 éves volt. A szeptember 9-e és 12-e közt, több budapesti helyszínen zajló, angol munkanyelvű nemzetközi diákkonferencia logójának fekete-fehér csíkozása a zsidó imasálat idézte, ezen Michelangelo ismert freskójának részlete: a két egymás felé nyújtózó kéz stilizált változata. A négynapos konferencia összes mozzanata: résztvevők, témák, helyszínek, jelképek, művészeti ágak és diszciplínák mind a távoli vagy épp ellentétes pólusok összekapcsolására, a köztük zajló párbeszédre hívták fel a figyelmet.
A holokauszt kétségkívül történelmünk egyik legrészletesebben, legtöbb nézőpontból megvizsgált időszaka. Beszámoltak már élményeikről a túlélők, illetve a másod- és harmadgenerációs leszármazottak, elemezték az eseményeket, előzményeket és utóhatásokat történészek és társadalomtudósok, ábrázolták írók, filmesek, képzőművészek – keresték a magyarázatot a történtekre az áldozatok és a pusztító rendszer oldaláról, személyes és intézményi szinten; illetve az érintettek és kutatók jelenleg is folyamatosan dolgozzák fel a dokumentumokat, igyekeznek felderíteni és értelmezni a napvilágra még nem került tényeket, összefüggéseket, megérteni a felfoghatatlant. Ebben a gazdag kontextusban nehéz újat mondani. Pedig a holokausztról beszélni nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem egyben izgalmas és sokunk számára megkerülhetetlen feladat, ha saját korunk társadalmának jobb megértésére törekszünk.
A konferencia fő szervezője a KRE Angol Irodalom Tanszékének docense, Kállay Katalin irányjelzőnek az új nemzedék nézőpontját jelölte ki. Ez lehetővé tette, hogy a konferencia egyszerre legyen átfogó jellegű, mégis tudományos színvonalú. Maga az esemény kétévnyi szervezőmunka és széles társadalmi összefogás eredményeképp jött létre. Amint Kállay G. Katalin elmondta, az ötlet a Holokauszt Emlékközpont kávézójában született egy véletlen találkozás alkalmával, mikor az Emlékközpont vezetőjével, Pécsi Katalinnal, és a Santa Cruzi-i California University holokauszt-programját tanító professzorral, Kenéz Péterrel hármasban beszélgettek.
Helyszínt biztosított a rendezvények számára a KRE-n és a Holokauszt Emlékközponton kívül a DOCETE Keresztény Akadémia, valamint a MAZSIHISZ. Számos egyetemről érkeztek előadók: elsősorban Budapestről, Amerikából és Németországból. Külön színfoltot jelentett az a blokk, amelyet a budapesti Lauder Javne Iskola felsőbb osztályos középiskolásai adtak elő. Húszperces előadásaik többsége irodalmi tárgyra épült, de képzőművészeti és filmes alkotások elemzése is elhangzott. Az „Élő történelem” szekcióban nemcsak történészek kaptak helyet, szó esett a Holokauszt oktatásáról is, az esti programok közt pedig lehetőség nyílt Salamon András és Schuster Richárd filmjeinek megtekintésére, Földes Mária memoárjának színpadi előadására, a holokauszttal foglalkozó képzőművészek, illetve írók (Moshe Galili, Vera Meisels és Aranka Siegal) munkáinak megismerésére és egy sétára Budapest „zsidó negyedként” emlegetett utcáin. Az egyes szekciókban valamint a kerekasztal-beszélgetéseken megannyi szaktekintély nyilvánított véleményt a California University, a jeruzsálemi Héber Egyetem, a michigani Calvin College, illetve a KRE, a CEU, az ELTE és a PTE professzorai, az izraeli nagykövet, az USA követségének képviselője, Szabó István református püspök és Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke. „Már puszta jelenlétükkel, azzal, ahogy így együtt vagyunk, jelezték a napjainkban sokszor hiányolt együttműködés megvalósulásának jelentőségét” – fogalmazott Kállay Katalin.
A huszonöt előadás a Holokauszt különböző aspektusait vizsgálta. A konferencia egyik legnevezetesebb meghívottja Aranka Siegal volt, akivel Kállay Katalin tanítványai első regényének fordítása kapcsán beszélgettek. Aranka Siegal Beregszászon született, családjával együtt deportálták, 1945 után pedig néhány évre Svédországban, majd végül Amerikában telepedett le. Első regénye, az Upon the Head of the Goat (jelenlegi magyar munkacímén: a Bűnbakok – Gyerekkor Magyarországon 1939-1944) 1982-ben jelent meg. A Kárpátalján töltött gyermekkoráról és a holokausztról szóló memoár és folytatása (A Grace in the Wilderness; Kegyelem a vadonban – a felszabadulás után, 1945-48), valamint a nagymamájához, Bábihoz kapcsolódó történeteket elmesélő novellagyűjteménye (Memories of Babi; Bábi emlékei) számos díjat kapott, az első regényt pedig épp most fordította le Kállay műfordító-szemináriumának négy hallgatója. A beszélgetésben részt vett a munkájukat konzultánsként segítő fordító – maga is Holokauszt-túlélő – Baik Éva. Siegal kiemelte, mennyire örül, hogy magyar fordítói ennyire fiatalok, hiszen művei nemcsak abban az értelemben gyerekregények, hogy saját gyerekkoráról szólnak, és gyerek-nézőpontból mutatják be a holokausztot, hanem azért is, mert eleve a fiatal nemzedéknek szánta őket.
Szintén a generációk közti párbeszédet hangsúlyozta a Lauder Javne diákjainak beszámolója arról az iskolai programról, amelynek keretében a holokauszt még élő tanúival készítettek interjúkat. Az InterGeneration programról Tausz Péter tartott ismertetőt. Ennek fő célja a tapasztalatcsere. Ketten alkotnak egy párt: egy idős ember, aki megélte a vészkorszakot, de Izraelben még soha nem járt és egy fiatal, aki jól ismeri Izraelt. 6-7 beszélgetés után tehetnek kéthetes izraeli utazást, így mindkettőjüknek lehetősége nyílik arra, hogy a judaizmus olyan aspektusaival ismertessék meg egymást, amelyek a másik számára e program nélkül hozzáférhetetlenek volnának.
A diákok előadásai között számos műelemzés hangzott el, nemcsak irodalmi alkotások, hanem – meglepően nagy arányban – filmek interpretációi is. Különösen elgondolkodtatóak voltak azok az előadások, amelyek a holokauszt-ábrázolás határait feszegették. Szó esett az elmondhatatlanság paradoxonáról – miszerint a holokauszt tragédiájáról eleve lehetetlen hiteles beszámolót létrehozni, mivel az igazi áldozatok értelemszerűen halottak, aki pedig helyettük beszél, az már szükségszerűen más pozícióból szólal meg – éppúgy, mint a téma megjelenéséről a szórakoztatóiparban (pl. a Schindler listája és az Az élet szép című filmben vagy Tarantino legújabb alkotásában). Több előadó elemezte azt a jelenséget, mikor a holokauszt, mint mindenki számára ismert vonatkoztatási pont már nem önmagában témája a műnek, hanem háttérként vagy metaforaként szolgál egy másik jelenség megjelenítéséhez, így Sylvia Plath verseiben, Emily Dickinson (át)értelmezésében vagy A felolvasó című filmben.
Nagy hangsúlyt kapott a holokausztról szóló tudás átadásának kérdése. Erről a Holokauszt Emlékközpont munkatársai a tárlatvezetés után beszéltek, Szőnyi Andrea, az USC Shoah Alapítvány regionális képviselője pedig az Alapítvány Vizuális Történeti Arhcívumának pedagógia felhasználását mutatta be. Az előadások összességükben a konferenciát megnyitó Kenéz Péter professzor megállapításának igaza mellett tanúskodtak: a holokauszttal való foglalkozás nemhogy veszített aktualitásából, hanem az idő előrehaladtával egyre több és mélyebb tudás koncentrálódik körülötte – s nem is csupán a múlt, hanem jelen világunk megértését is segítendő.
