A 20. század nagy tanúja
Dr. Feldmájer Péter a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Elnökének beszéde, Fejtő Ferenc születésének századik évfordulójának alkalmából rendezett megemlékezésen Nagykanizsán 2009. augusztus 30-án.
A régi időkben csoda volt, ha valaki századik életévéhez közeledett és csak a Tórában olvastunk olyan emberekről, akik meghaladták a századik életévüket.
Ma már nem olyan nagy ritkaság, hogy ilyen sokáig élnek az emberek, így ha egy kis szerencsénk lett volna, akkor most személyesen köszönthetnénk Fejtő Ferencet századik születésnapján.
Elmondhatnánk neki, hogy milyen nagyra becsüljük Őt, az írásait, a 20. század nagy tanúját, aki végig élt mindent, amit egy közép-európai, magyarországi zsidónak született ember végigélhetett.
Végigélte szülővárosa fejlődését, egy olyan városét, ahol békében éltek az emberek, egy olyan társadalomban, ahol csak elhatározás kérdése volt, hogy valaki osztrák-, horvát-, vagy magyar földön folytatja tanulmányait, mint ahogy az is, hogy milyen iskolába akar járni, mert zsidóként pont úgy tanulhatott egy zsidó iskolában, mint egy katolikus iskolában, tanárai nem tettek különbséget, csak a szorgalmat és a tudást nézték.
Megélte azt, hogy elhagyta a hitet, amelybe született és áttért egy másik hitre, majd elhagyta azt is és szabadgondolkodó lett, hogy időskorára – ha nem is formálisan – de visszatérjen oda, ahonnan elindult.
Elmondtuk volna neki, hogy igazi szellemi óriás, azon kevés magyar földön született emberek egyike, akinek sikerült úgy egy másik társadalom részévé válnia, úgy levetnie az emigráns létét, hogy közben sohasem feledkezett meg a születésének helyéről, bárhogy is támadták őt, mint baloldalit, mint zsidót, aztán, mint jobboldalit.
Sok minden érdekelte, sok mindenről írt, de igazából az Ember, az emberek érdekelték és ehhez kapcsolódott a múlt kutatása, és ahogy idősödött egyre inkább foglalkozott a hajdani Magyarország történetével és a zsidóság történetével.
Ő biztosan türelmesen végighallgatott volna minden beszédet, mert szokása volt figyelni a többiek szavára, nemcsak úgy csinált, mintha értené, amit mondanak neki, hanem értette is, nemcsak a szavakat, nemcsak a szöveget, hanem a bennük közölni akart gondolatot is.
És ha véget értek volna a hosszú beszédek, a hosszú köszöntők, akkor a szokásos kissé huncut tekintetével ránk nézve válaszolt volna, rámutatva a dolgok lényegére, szokásos szerénységével tudatta volna velünk gondolatait.
Az ünnepség végeztével pedig mindannyian úgy éreztük volna, hogy megint sokat tanultunk és csak csodálkoztunk volna, mint mindig, mint amikor írásait olvastuk, hogy milyen nyilvánvaló összefüggéseket tárt elénk, olyanokat, amelyeket bármelyikünk észrevehetett volna, de nem vett észre.
Hiányzott belőlünk az, ami Fejtő Ferencnek megadatott.
Sajnos, tavaly elment közülünk, így nem marad más e szomorú születésnapból, mint a beszédek, saját dadogó gondolataink és sajnos már nincs ezekre bölcs válasz tőle. Csak a némaság, ahogy Shakespeare írja „a többi néma csend”.
fejtoferenc_emlektabla.jpg
