Zsidó Kulturális Fesztivál: Van-e ott haza még?
Némelyik szövegrészlet nagyon
ismerős volt, a Radnóti-sorral megcímzett irodalmi összeállításból, jó néhány
pedig – bevallom – számomra teljesen ismeretlen. De ez egyáltalán nem baj, mert
a Máté Gábor – Kossuth-díjas színművész (a lista nem teljes), a Katona
igazgatója – által összeállított műsor a szerzők és a címek közlése nélkül is
fejbe és mellbe vágta a nézőt. (A címek miatti megállás amúgy is széttördelte
volna az egymáshoz kapcsolódó részeket.) Bedő J. István írása a ,,…Van-e ott haza még?” című előadásról.
Az irodalmi anyag viszonylag rövid, de fájdalmasan sűrű időszakon ívelt végig, maga Máté Gábor, továbbá Bánsági Ildikó és Görög László megszólalásaival meg Móser Ádám harmonikajátékával – ez utóbbira még külön szándékozom kitérni. Ívet mondtam, de ez a deportálásoktól a megsemmisítő táborok felszabadításáig tartó történet számos olyan kitérőt is tartalmazott, amelyek szinte végtelen horizonttá változtatták a Rumbach zsinagóga színpadára állított műveket – úgyhogy Máté Gábor már csak ennek a sokféleségnek a kiválogatásáért és egybeszerkesztéséért is valamiféle irodalmi-szerkesztői díjat érdemelne…
Egy színpadot is megjárt regény, Goebbels titkárnőjének visszaemlékezése adja meg az alaphangot. Ő benne van mindenben – és nem tud semmiről. Ettől félelmetes.
Bánsági Ildikó szenvtelenül adja vissza annak a nőnek a szövegét, akinek a kezén mentek át a propagandaminisztérium milliók halálát előidéző iratai, de mégiscsak arra a következtetésre jut: „Nem az én bűnöm…”
Ezután már bármi jöhet – és jön is. A gyerekek, akik tudják, hogy halálra vannak ítélve (mint Konrád Gyurika és Rosenberg Dani). A költő, akinek Hetedik eclogáját mindenki tanulta, jobb esetben tudja is. A másik költő, akiben a tömeggyilkos indulat Tiberius császár mészárlását idézi fel. Egy levél – bizonyára a sok közül –, amelyet a magyar hivatalosságokhoz címeztek egy ház lakói, hogy kiigényelhessék az elhurcoltak lakásait. A regény (Debreczeni Józsefé), ami Bácskatopolyáról indulva kíséri a deportáltakat a haláltáborig.
És aztán olyan történetek (így nevezek mindent, akár vers, akár próza), amelyek a rémségekkel szembesülés különféle módjait írják le. Például az agybarázdákba beleégő pillanatok, melyeket a Soha nem feledem kezdősorok őriznek meg (Elie Wiesel) – és amelyek félelmetesen dübörögnek Görög László előadásában. Vagy a gázhalál tárgyszerű (erőltetetten érzelemmentes)
leírása (Dr. Nyiszli Miklós). Aztán a hit megőrzése a halálos pillanatig, amikor a rabbit küldik bal felé. (Ezt Borbély Szilárd írta meg Taub Eizikről.)
És a hit elvesztése, a perlekedés Istennel – hogy ezt miért engedi. „Nem tudok hinni egy olyan
istenben, aki hagyja, hogy ez megtörténjen.” Persze még így is lehet kibúvót is találni: „Nem
Isten üzemelteti a haláltáborokat. Hanem az emberek.”
Akármennyire
is furcsa, e tragikus témában még nevetésre is jutott alkalom. Szép Ernő
halálra várakozó hősei arról vitatkoznak, hogy vajon milyen büntetésre,
hányszoros halálra kellene ítélni Hitlert. És végül egészen logikus a meglepő
szentencia: örök életet kellene rá szabni. (És ha) „a
Föld egyszer kihűl, nem lesz egy fűszál, egyetlenegy élőlény nem marad, de
megmarad egyetlenegy, ő. Sötétségben, némaságban egyedül ő maradjon a világon.
(…) csak ő éljen örökké, ő, meg se őrüljön, mindig emlékezzék.” De az igazi
meglepetés egy másik csevegő megállapítása (pedig ez is logikusnak tűnhet): „Én
csak azt mondom, bár fölvették volna annak idején a festőiskolába, semmi bajunk
se volna máma.”
Fotók: Zsidó Kulturális Fesztivál
Biztosan nem vésődött belém minden részlet, de Esterházy Péter
szövegrészletével (Bermuda háromszög) zárult az este, ebben – természetesen a
nyelvről esett szó, és szíven ütött néhány tárgyilagos mondata. Ne tekintsük
profán vagy blaszfém közlésnek, ami Máté Gábor orgánumán szólalt meg:
„…aki a nyelvet birtokolja, azé a hatalom. Amit bizonyosan
tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a
század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez
megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a
világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról. (…) Másképp beszél és
másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az
is, aki nem volt ott. (…) El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz
álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk),
vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez
a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem
is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a
kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e.”
Máté Gábor rendezőként az egész összeállítás főszerepét átengedte
Bánsági Ildikónak. Ennek talán a legfőbb oka, hogy igen jelentős terjedelmű
részletek hangzottak Edith Eva Egernek A döntés című regényéből.
Annál
szívszorítóbban talán még senki nem írta meg az auschwitzi táboréletet, mert
egy fiatal lány a krónikása a saját életének – a bármikor bekövetkező halál
árnyékában.
Ettől aztán nem az átélt kínzásokról szól az elbeszélés, hanem egy
kiskamasz elfúló hangja beszél önmagáról – és mindez megképződik az olvasó
(itt, most a hallgató) fejében, aki hozzá tudja adni saját, máshonnan származó
impresszióit. Bánsági ugyanúgy ül, szinte meg sem mozdul a mikrofon előtt, mint
a többiek, hangja megeleveníti táncos kiskamaszt, aki kíváncsi önmagára, a
testére, a fűszálra, amit megenni fog, és ő az, aki hangjaveszetten még
segítséget kérni sem tud a tábort felszabadító fekete bőrű katonától.
Az oratóriumszerűen zajló előadásban egyetlen ember mozgott: Móser
Ádám, zeneszerző, harmonikaművész – persze ő is csak a hangszerével. Hat vagy
hét alkalommal, az elhangzó szövegek között játszotta improvizatív, leginkább
érzelmek hullámzását kifejező (vagy követő) műveit – pianissimótól a harmonikán
elérhető fortissimóig. Nem tudom, hogy a záró zenedarab kiben mit idézett föl,
én magam nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a dallamban felhangzó és
visszatérő töredék Máté Péter híres dalát – ami nagyon is idevágott – hozza
elő: Egyszer véget ér…
Folytassa mindenki, ahogyan tudja.
Fotó: Navracsics Tibor/Facebook
A Mazsihisz meghívására megtekintette az előadást Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter, akit a Rumbach-zsinagógában prof. dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke és dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezető igazgatója fogadott.
