Hercz Dániel rabbi: A rejtett fény, a beszéd böjtje
Mint a beszéd az emberi lét szempontjából, úgy a csend, a beszéd
hiánya is fontos. A beszéd tudatos mellőzését tekinthetjük egyfajta böjtnek –
ez a fő mondanivalója annak az írásnak, amelyet a közelgő böjt apropójából írt
honlapunknak Hercz Dániel, a szeretetkórházi templomkörzet rabbija.
„Aki megőrzi száját és nyelvét, szorongatásoktól
őrzi meg a lelkét.” (Példabeszédek 21:23)
A Teremtés könyvében található vers (Brésit 2:7) azt mondja, hogy
Isten belefújt az ember orrlyukaiba, (IMIT: „és lehelte az orrába az élet
leheletét”) és ezzel „nefes chájá”-vá tette őt, Onkelosz ezt a kifejezést „Ruách
Memámelá”-nak, beszélő szellemnek fordítja. E megközelítés szerint az embert a
beszéd határozza meg és különbözteti meg a többi teremtménytől.
Láthatjuk, hogy a beszéd mennyire fontos az emberi lét
szempontjából. Ugyanakkor a csend, a beszéd hiánya is az.
A beszéd tudatos mellőzését tekinthetjük egyfajta böjtnek és ennek
kapcsán említeném meg a „táánit dibur”-t, a beszéd böjtjét. Még akkor is, ha a
Talmudban vagy a rishonim kommetárjaiban egyáltalán nem találunk említést a „táánit
dibur”-ról, az elmúlt több száz év nagy rabbijai – köztük a Széfer Chemdát
Jámim szerzője – elismerően beszélnek arról, aki egész nap „táánit dibur”-t tart.
Sőt azt írja, hogy bizonyos szempontból a „táánit dibur” nagyobb dolog annál a
rendes böjtnél, amikor az ember tartózkodik az evéstől és az ivástól.
Ovádjá Joszéf (1920–2013) hasonló gondolatokat fogalmaz meg. A
volt izraeli országos szfárd főrabbi szerint (Jöcháve dáát 4. kötet) „az emberek ma gyengék, és ezért nem
célszerű a böjt mellett dönteni, inkább ajánlott a táánit dibur, a beszéd
böjtje.”
Hasonlóképpen, a nagy Vilnai Gáon (Élijáhu rabbi – 1720–1797) azt
írja a Széfer Álim Litrufá című könyvben megjelent egyik levelében, hogy „a halálunk
napjáig a mindennapok folyamán kell szenvedést okozni magunknak, de nem
böjtöléssel és önsanyargatással, hanem a beszédünk és a vágyaink
visszafogásával. Ez az igazi bűnbánat, az eljövendő világ gyümölcse és többet
ér, mint a világ összes böjtje és szenvedése. Minden egyes pillanatért, amikor
valaki visszatartja a beszédét ebben a világban, olyan rejtett fényt érdemel
ki, amelyet egyetlen angyal vagy teremtmény sem tud elképzelni.”
Itt meg kell jegyezni, hogy a fent említett rabbik az újonnan
bevezetett böjtökkel vagy az egyén által vállalt plusz böjtökkel kapcsolatban
írják mindezt, miközben általános vélekedés az, hogy a hagyományos böjt és a „táánit
dibur” is csak eszköz, nem pedig cél.
A böjt arra szolgál, hogy az ember
elgondolkodjon az Istenhez és embertársaihoz fűződő viszonyain, cselekedetein,
felismerje, ha hibázott és beismerje hibáit. Ez azért fontos, mert ez az első
lépés a változás felé.
Ha valaki valamilyen (pl. egészségügyi) okból nem tudja tartani a
hagyományos böjtöt, akkor számára a „táánit dibur”, a beszéd böjtje alkalmas lehet.
Ha az egyén az adott böjtnapon korlátozza beszédét és ezzel próbálja a
hagyományos böjt szerepét kiváltani a cél elérése érdekében, akkor a korábban
említett Vilnai Gáon véleménye szerint lehetséges, hogy ez a cselekedete többet
ér a világ összes böjtjénél.
Hercz Dániel
