„Olyan bántalom ez, aminek a következményeit a magyar társadalom talán még fel se fogta”
Láng Judit / Forrás: Népszava
„Az a tény, hogy a legutolsó kivégzés a roma Holokauszt évfordulójának éjjelén történt, nyilván nem véletlen.”
Ez olyan erejű üzenet, ami elől becsületes ember nem térhet ki.” – jelentette ki Neményi Mária, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója a romák elleni, immár hat halottat követelő támadássorozat kapcsán. A szociológust, aki az elmúlt években leggyakrabban a többség-kisebbség kapcsolatát kutatta, a szegénységről valamint a megkülönböztetés lehetőségeiről és következményeiről beszélgettünk.
Szomorú aktualitás: mit gondol a sorozatos romatámadásokról?
A kérdésnek két oldala van. A rendőrség munkáját illetően nyilván nincs okom kétségbe vonni, mindent elkövetnek, hogy megtalálják a tetteseket. A másik oldal, egy politikai ördögi kör: a tettesek úgy érezhetik, hogy a magyar politikai elit megosztott ennek a rasszista terrortámadás sorozatnak a megítélésében. Mindaddig, amíg a Jobbik és a Magyar Gárda kiröhögheti a törvényeket, amíg a magyar egyházak és a köztársasági elnök gyakorlatilag az emberi szolidaritás minimumát sem mutatja, ezek a náci bűnözők okkal érezhetik azt, hogy „eltűnhetnek” a sötét éjszakában. A rendőrség is magára van hagyva, hiszen nyilvánvaló, hogy azért nem buktatja le a tetteseket senki, mert a romákkal szemben a „fehér emberek” szolidaritása többet ér bármi másnál, tehát adandó alkalommal még a gyilkosságot is elnézik nekik. Mindez naponta bizonyítja a romák számára, hogy az ő életük és biztonságuk senkit nem érdekel, és attól tartok, ennek a pszichológiai következményei többszázezer emberben hosszú évtizedeken át tartó nyomot hagynak, sérülést okoznak, olyan bántalom ez, aminek a következményeit a magyar társadalom talán még fel se fogta.
A szegénység, hogy van kapcsolatban a diszkriminációval?
Ha az érzéseinkről beszélünk egy csoport kapcsán, abból nem következik feltétlenül a megkülönböztetés. Akárhogy is gondolkodunk, nincs eszközünk diszkriminálni, kivéve, ha olyan pozícióban vagyunk, ahol ezt megtehetjük. A diszkrimináció aktív tevékenység: az, amikor valakit megkülönböztetünk, és ezért hátrányos helyzetbe hozzuk. Például, ha egy roma munkára jelentkezik, telefonon mondják, hogy jöjjön, kell a munkaerő, viszont amikor meglátják, hogy cigány, elutasítják. Ilyenkor történik meg a diszkriminálás. Ez egy olyan folyamat, amikor valakit a neme, az életkora, a származása, vagy akármi más alapján megkülönböztetnek, és ezért hátrány éri. Ez elindíthat valakit a szegénnyé válás útján. A romák esetében nyilvánvaló, hogy már a születéskor elkezdődik a megkülönböztetésük, és később a szegénységüknek az egyik meghatározó okává válik.
A romák tehetnek a szegénységükről?
Egy csecsemő esetében a megkülönböztetésnek még semmi köze nem lehet az ő teljesítményéhez, vagy az intelligenciaszintjéhez, viszont a kirekesztő hozzáállás vezethet oda, hogy adott esetben nem normális iskolába irányítják. Az iskolai szelekció egyrészt a többségi szülők kimeneküléséből, másrészt pedig olyan regionális, vagy települési okokból származik, amelyek következménye, hogy nem maradnak mások a településen, mint roma családok. Ez óhatatlanul azt eredményezi, hogy a magyar társadalom iskolázatlan és szakképzetlen réteget állít elő, a roma családok gyerekeinek nagytöbbségéből. Ez rossz munkaerő-piaci helyzethez vezet, és emiatt nincs a romák előtt nyitva a legális és méltó munkalehetőség. A fekete és alkalmi munkában a kiszolgáltatottságnak egy olyan szintjére kerülnek, amely nyilvánvalóan a következő generációra is tovább öröklődik, mert nincs példa, hogy miért érdemes tanulni. Így a diszkrimináció együtt járva mindenféle társadalmi okokkal oda vezet, hogy egy réteg nem csak szegénnyé válik, hanem folyamatosan megkülönböztethetővé is. Ezért a szegénység és az etnicizálódás fogalma nem véletlenül szokott egybecsúszni.
Említette, hogy csak egy pozícióban lévő ember tud diszkriminálni. Beszélhetünk erről részletesebben?
Önmagában, ha valaki előítéletes, az lehet, hogy a szomszédasszonyának árt, de nem tud lényegi kárt okozni, ha nincs olyan helyzetben, hogy ezt megtehesse. Vagyis, ha nincs intézményes háttér, ami fönntartja, táplálja és megengedi, akkor tulajdonképpen az előítéletesség csak egy pszichológiai jelenség, nagyon csúnya, de nincs közvetlen hatása. Akkor van baj, ha az előítéletességnek strukturális támasza is van. Egy példa: a magyar közoktatást fönntartó intézményeknek felelőssége van abban, hogy itthon ennyire különböző minőséget nyújt a gyerekek különböző csoportjainak az iskola. Ha nem lenne szabad iskolaválasztás, ha nem lenne lehetőségük az iskoláknak is válogatni a gyerekek között, és betartanák a körzetesítést, jobban érvényesülhetne az esélyegyenlőség is.
Demokratikus megoldásnak látszik, hogy a szülőknek joguk van választani.
A demokrácia szempontjából jó, viszont esélyegyenlőségi szempontból meg egyáltalán nem jó a szabad iskolaválasztás. Valószínűleg amikor bevezették ezt a lehetőséget akkor nagyon pozitív törekvés volt, hogy az addig egységes és buta iskolarendszert valahogy megváltoztassák. Az oktatást kutató kollégáktól tudom: a világon egy olyan ország sincs, mely ennyire szabadon engedné az iskolaválasztást, mint Magyarország. A közoktatáshoz való hozzáférés külföldön általában szigorú szabályokon alapszik, és csak magániskolákban lehet ettől eltérő tananyagot vagy magasabb színvonalú oktatást biztosítani, de akkor azért fizetni kell. Magyarországon az állam tulajdonképpen közpénzen, és kedvezően finanszírozza a közép- és a magasabb osztályok gyerekeit, miközben a szegényebbeket, mondjuk a romákat is, kifejezetten a rossz minőségű, és alacsony státuszú iskolákba irányítja, vagy ott koncentrálja. Ez szerintem botrány! Nem elfogadható! Ehhez képest az, hogy adott esetben, az iskolában tanító pedagógus előítéletes-e vagy sem, az szinte lényegtelen.
Milyen magatartásformák társulnak a szegénységhez?
Sokféleképpen lehet reagálni a diszkriminációra. Az egyik ilyen például a belenyugvás. Ez egy csendes, rezignált elfogadása a kisebbségi helyzetnek, vagy a megkülönböztetésnek. Passzív megoldás és nem arra vezet, hogy a helyzetéből valaki kikerüljön. Másik lehetőség a felismerés: igen, ha ilyennek születtem, akkor megkeresem ennek a csoportnak az értékeit, megpróbálok büszke lenni rá, megpróbálok kiválni, és mondjuk romaként érvényesülni. Ez egy elég jellegzetes válaszreakció azok részéről, akik aztán aktivizálódni kezdenek különböző romaszervezetekben. Tehát a különbözőség talaján kezdenek magukban erőt gyűjteni. Harmadik fajta kitörési lehetőség lehet az integrálódási vágy. Mindent úgy csinálni, ahogy a többség, csak nagyobb erőfeszítéssel. Tehát nem a saját csoport felmagasztalása a lényeg, hanem a saját személyének a megerősítése ahhoz, hogy a többségbe be tudjon illeszkedni. Van a reménytelenségnek egy olyan foka is, ami agressziót szül. Ha valaki úgy érzi, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött, és minden reménytelen, akkor elég gyakran önsorsrontó formákhoz nyúl. Például az alkoholizmus, vagy a kábítószerezés, és még néhány deviáns viselkedés ebből a reménytelenségből fakad. Másrészt, amit megélhetési bűnözésnek neveznek: tyúktolvajlás, uborkalopás, szintén egy rossz reakció egy kilátástalan helyzetre. Azért meg kell értenünk, ha valakinek mérlegelnie kell azt, hogy a gyereke egyáltalán élelemhez jusson, vagy a szomszédtól elvegyen valamit, akkor lehet, hogy úgy fog dönteni: nem engedi éhen halni a gyerekét.
Beszélhetünk szegénykultúráról?
Ezt a szót a szakirodalom használja, de én nem szeretem ezt a kifejezést. A másik fölmerülő fogalom ezzel kapcsolatban az úgynevezett underclass, ami a társadalmi osztályokból kirekesztődött rétegről beszél. Ez abból az igyekezetből fakad, hogy ne az etnikus jellemzőket fogják meg egy kulturális, vagy egy társadalmi jelenség megnevezésére. Részben elfogadható mindkét megnevezés, abból a szempontból, hogy ne legyen összemosva, és ne lehessen egyenlőségjelet tenni szegénység és cigányság közé. Viszont, nem akarja néven nevezni az érintettek nagy részét, ezért elveszi a romáktól, az érintettektől annak a lehetőségét is, hogy a kultúrájuk, sajátosságaik, vagy hagyományaik, akár értékként is megnevezhetőek legyenek. Sok roma politikus, vagy gondolkodó számára is sérelem, hogy nem lehet romaként megnevezni valakit, mert ennek törvényi, adatvédelmi és emberjogi vonatkozásai vannak, de ugyanannyi hátulütője is, mert elveszi a roma méltóság elérésének az esélyét is. Személyesen is nehéz valakinek a romaságát felvállalni, hogyha a roma fogalom csak negatívumokat, a társadalom számára nehézséget, koloncot, egy problémahalmazt jelent, és semmit, ami pozitívum benne. Akkor lehet valaki büszkén roma, ha a társadalom többsége számára is láthatóak azok az értékek, amelyek a roma közösségeket jellemzik. Ehhez, muszáj néven nevezni őket.
Mi a véleménye a pozitív diszkriminációról?
Szükség van rá. Jól kell kommunikálni, de ez a politikusok és a média dolga, hogy ne a túltámogatási mítosz kerekedjen felül. Ha valaki olyan hátrányokkal indul, amiket nem tud az állam a maga napi normál működésében kompenzálni, sőt tulajdonképpen egyre tovább erősít, akkor szükség van rá. Tudjuk, hogy a magyar iskolarendszer élenjár a társadalmi különbségek fölnagyításában, ahelyett, hogy tompítaná. Az esélyekben egyre nőnek a különbségek ahelyett, hogy csökkennének. Ha ezeket nem képes az állam szabályozni, akkor mégis valamilyen módszert ki kell találni, hogy az esélyegyenlőséget legalább részben, vagy bizonyos területeken behozza. Ezeket különböző kvótákkal, foglalt helyekkel, pozitív diszkriminációval lehet megoldani. Így van mindenhol a világon. Lehet, hogy egy elvont liberális eszme alapján ez a hozzáállás nem jó, mert haladjon mindenki a saját képességei szerint, de ha a képességek nem tudnak kibontakozni strukturális okokból, akkor rá kell segíteni. Úgyhogy ezt teljesen elfogadhatónak tartom.
