„Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet…”

A
pusztában vándorló nép vizet követel: „Minek is hoztátok az Örökkévaló
gyülekezetét a sivatagba, hogy meghaljunk mi és barmaink.”( IV.M. 20/4.) Mózes Isten parancsára egy bottal ráüt a sziklára és csoda történik: a sziklából
friss víz, az „élet”, a túlélés vize fakad. A történet mégsem a csodáról, hanem
Mózes tévedéséről szól, aki nem bűnt, hibát követett el!

Milyen
botról lehet szó? Olvastunk botról, amivel Jákob átkelt a Jordánon. Jehuda botot
hagy zálogul.  Mózes bottal tett csodákat
Egyiptomban. A rézkígyót is botra helyezte, hogy megvédje népét a kígyók
halálos csípésétől. Áron a Fáraó előtt botot változtat kígyóvá. Dávid is bottal
öli meg a pogány óriást.

Hetiszakaszunkban a bot „szerepe” tulajdonképpen másodlagos.
Eszköz, amely „beindítja” a csodát. A bottal „csak” jeleznie kellett volna, hogy a csoda, a „vízfakasztás” csodája fog bekövetkezni. Mózes e helyett a sziklára üt.
„ Isten embere” (90. Zsolt.)
büntetésül nem léphetett be az Ígéret Földjére.

Mózes hibája
nem is az volt, hogy ráütött a sziklára, hanem az, hogy milyen bottal tette!
Isten parancsa így hangzott: „vedd a botot”. A határozott névelő arra utal, nem
bármilyen, egy bizonyos „a bottal” kellett vizet fakasztania a sziklából. 

Két
bot jöhetett számitásba: az egyik Ároné, a másik Mózesé. Joszéf Rozen rogacsovi
rabbi (1858-1936) szerint „A” bot, amit
Mózes használt, Áron botja volt! Mózes abban a helyzetben
úgy ítélte meg, hogy Áron – főpap lévén – rangban felette áll, ezért az ő botját
„használta”. Óriási különbség! 

A Midrás szerint Áron botja fából volt, Mózesé
ellenben kőből. Amit Mózes nem vett figyelembe, az volt, hogy a fa alkalomadtán
tisztátalanná válhat, sajátja viszont kőbot volt, ami nem válhat tisztátalanná. 

Ismert, hogy a „havi tisztátalanság” után, a házaspárok csak azután élhetnek
házaséletet, miután a feleség rituálisan alámerült arra alkalmas tiszta
forrásvízben. Mózes tehát, azzal, hogy Áron tisztátalan botját használta, a
sziklából fakadó víz fogyasztásra alkalmas, de rituális megtisztulásra
alkalmatlan volt. Azzal, hogy Áron botjával fakasztott vizet, Mózes közvetve
hozzájárult a házastársak közötti pörlekedésekhez. A sziklából fakasztott víz
„a pörlekedés vizeként” vált ismertté.

Lévi Jichák Derbarmdiger berdicsevi rabbi (1740-1809) szerint Mózesnek volt egy súlyosabb hibája
is: méregbe gurult, indulatos lett. Így szólította szomjas, vizet követelő népét:
„Halljátok csak, ti engedetlenek! Vajon
ebből a sziklából hozzunk-e ki vizet nektek?” (IV.M.20/10.) A zsidó nép engedetlen és lázadó volt. Mózes részéről mégsem volt helyes
ilyen kemény hangon szólni, különösen nem a népe egész közösségének
jelenlétében. Beszélhetett volna Isten esküvel
megerősített ígéretéről. Bíztathatta volna népét, hogy beviszi őket Isten
által igért országukba. Ezzel, mintegy indirekt módon, ráébresztette volna
Isten oltalma alatt levő népét, hogy nem helyes türelmetlennek, lázadónak
lenni. 

Mózes a kemény szavakkal megzavarta népét. Beszédével nem váltott ki
egyebet, mint zavart és ellenállást. Ezt tapasztalva az indulatba jött Mózes
erővel ütött a sziklára.

Mire tanít a történet? Bármely
konfliktusban a „bot” kényszerű alternatíva, és csak végső esetben lehet a
megoldás eszköze. A bölcsesség koronája a türelem, a szép szó, a meggyőző
beszéd. A történet konklúziója: Nem ütés, hanem szép szó. Zekarja
próféta is ezt tanítja: „Nem hadsereggel, nem hatalommal, hanem Szellememmel!”(4/6)

---

---