Lefkovicsék sajnos gyászoltak, mi azonban nagyon tapsoltunk
A napokban mutatták be a Lefkovicsék gyászolnak című, Breier Ádám által rendezett új magyar játékfilmet a budapesti Uránia Moziban, s mivel a vetítést közönségtalálkozó követte az alkotókkal, a nézők azon nyomban kimutathatták a véleményüket. Márpedig abból a hatalmas tapsból, ami Bezerédi Zoltán színművészt, a film főszereplőjét köszöntötte, minden jelenlévő számára kiderülhetett: az „emberevő pesti közönségnek” elnyerte a tetszését a mű. De mennyire!
Három generáció három tagjának (nagypapa, apuka, kisfiú) alig egy hetét, valójában azonban több évtizedét vitte filmre Breier Ádám, hogy megmutassa nekünk: a halál nemcsak elválaszt, de össze is hoz; vannak olyan fontos kérdéseink a saját életünkről, amiket nem is magunknak kell megválaszolnunk; továbbá a legelemibb emberi, családi kapcsolataink helyrehozatala érdekében soha nem késő megváltozni és soha nem késő bevallani, hogy tévedtünk, amikor azt hittük: nem tudunk megváltozni. Tévedtünk, amikor azt hittük: nem tudunk kibújni a saját bőrünkből és nem tudjuk meghaladni a saját korlátainkat.
De mennyire, hogy képesek vagyunk megváltozni! S elementáris erővel adja vissza ezt a lelki formálódást, összeomlást, majd építkezést Bezerédi Zoltán! A színművész egy zsidó bokszedző bőrébe bújt, és a film alig több mint 80 perce alatt ki is bújik ebből a levedhetetlennek hitt ,,páncélból”, amit a saját fia ellen növesztett.
A bokszedző fiát Szabó Kimmel Tamás alakítja, aki az apja, az apja nevelési módszerei és a családot sújtó, évtizedek óta feldolgozatlan tragédia miatt Izraelbe menekül, ott alapít családot, és vallásos lesz, ami az apa szemében főbenjáró hülyeség.
A film szüzséje voltaképpen eléggé egyszerű: a Bezerédi által zseniálisan alakított apa megözvegyül, és a gyászhétre megérkezik Izraelből a fia és az unokája, akinek a szerepében Leo Gagelt látjuk (igaz, a kisfiú játéka alapján az az érzésünk, hogy fogunk még vele találkozni eljövendő filmekben). A kényszerű összezártság alatt felszínre törnek az elfojtott indulatok, apa és fia újra feltépik azokat a sebeket, amik valójában be sem hegedtek még.
És amikor elkeződik apa és fia között az igazából soha fel nem függesztett párbaj, a két színész olyan alakításokat produkál, hogy ezt a filmet már csak miattuk, kettejük miatt is ajánlanánk.
Egészen zseniális, ahogyan érzékletes, komoly és átélt játékkal megelevenítik ezt a két halálos sebzett kapott férfit, apát és fiát, akiket nemcsak országhatárok választanak el, hanem családi drámák, életmódok, világnézetek és hitek.
Ezeket a határokat, hiteket, drámákat kell megérteniük és meghaladniuk ahhoz, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, a műnek ugyanis az az egyik tétje: oly sok lelki és fizikai távollét után képesek-e közeledést mutatni? S nemcsak mutatni, de őszintén, hitelesen bemutatni? Ez olyan színészi feladat, amit Bezérédi és Szabó Kimmel brilliáns módon megold: a szemünk előtt tesznek meg óriási távolságokat a másik szívéig és lelkéig.
Az külön kiemelendő, hogy milyen szép szimbolikus rétegei vannak ennek a műnek. Egy olyan zsidó embernek, aki mindennap olvassa a Tórát, a filmbéli bokszedző két fiáról
azonnal a Tanach híres, egymással küzdő testvérpárjai jutnak eszébe, vagyis az elsőszülöttek és a másodszülöttek (mai értelemben: az apai kedvencek és az apai ,,nem annyira” kedvencek) embert próbáló, olykor halálos küzdelmei.
A filmben lassan és fokozatosan épülő, de végül csak felépülő, unikális színházi szekrénysorról pedig nem nehéz a sivatagi Szentélyre vagy akár a szukkoti sátorra asszociálni: mindkettő lehet lényegében ,,lelki menedék” – miképpen a Bezerédi által játszott bokszedző is a megözvegyült élete fókuszába helyezett „szekrény” (ebben a filmben: egy új élet) felépítésében remél megnyugvást.
Taps, nagy taps minden alkotónak!
(A film megvalósulását támogatta a Mazsihisz is.)
