Rózsa Péter: Jelenlét
A „jelenlét” szóról az embernek elsőként
Jancsó Miklós trilógiája ugrik be, ami 1965 tavaszán, majd 1978 és 1986 őszén
készült, ugyanazon a két helyszínen: az olaszliszkai zsinagóga romjainál és
Bodrogkeresztúron, a zsidó temetőben. Az alkotás 21 évet fog át, ez idő alatt a
lassú pusztulás nyomai egyre szomorúbbá tették e két helyet. Azonban azt is
látjuk, hogy az ember mindig jelen van: ténylegesen, amikor a filmben feltűnnek
az idelátogató gyerekek és a rabbi, de megformálódik a metafizikai üzenet is,
miszerint nemcsak a létező épületek által van jelen a zsidóság és az emlékek
sem csak a holtak világában találhatók.
Olaszliszkán a zsinagóga – zseniális
építészeti megoldással – az egyik legsokrétűbb üzeneteket sugárzó, modern
eszközökkel felszerelt, interaktív emlékhely lett, a bodrogkeresztúri temetőt
pedig nem csupán rendbe tették, hanem az új ohelhez, ahol Steiner Jesájá
(Steiner Sáje vagy Reb Sájele) csodarabbi sírja található, a halálának
emléknapján sok ezer zsidó és sok keresztény érkezik szerte a világból minden
évben. Ilyenkor az okostelefonok és az internet segítségével lényegében a Föld
bármely pontjáról bekapcsolódhatunk az ünnepbe.
Ma leginkább éppen így lehetünk jelen
mindenütt, ahol a zsidóság számára fontos egy-egy hely, esemény és közösség.
A magyarországi zsidóság jelenvalóságán
gondolkodva elővettem és újra elolvastam a Kovács András szerkesztette Zsidók a
mai Magyarországon című könyvet, amely lényegében a még 1999-ben készült, a
zsidó identitásokat vizsgáló szociológiai kutatás elemzése.
Kovács a Zsidó csoportok és
identitásstratégiák című fejezetben visszatekint a magyar neológia és
asszimiláció történetére is: mikor volt sikeres az integrációi és mikor vált
kudarccá, hogyan alakult a magyarországi zsidó és nem zsidó társadalom egymáshoz
való viszonya.
Közismert, hogy az 1867-es kiegyezés után –
az Osztrák-Magyar Monarchia befogadó környezetében egészen Trianonig – a zsidók
emancipációja fokozatosan vezetett el a nemzetbe való betagozódás végpontjának
tekinthető lépcsőfokig, amikor a vallást és hagyományokat elhagyó, főleg
budapesti zsidók jó része a névmagyarosítások és vegyesházasságok révén
magyarabbá vált a magyaroknál – ahogy ezt gróf Apponyi Albert, a magyar
küldöttség vezetője is hangsúlyozta a párizsi béketárgyalásokon.
Az idézett elemzésben olvasható az is: a
magyarországi zsidók túlnyomó többsége úgy látta jónak, hogy teljes
egyenjogúságuknak a maradéktalan beolvadás és elmagyarosodás az ára. Tudjuk, ez
csapda volt, mert Trianon után a feudális jellegű – földesurak és dzsentri
hivatalnokok által dominált – politikai közegben éppen az integrálódott zsidók
váltak ellenséggé. Míg a befogadó korban, a megelőző bő negyven évben az
elmagyarosodó zsidókat jó, az ortodox (kaftános, pajeszos stb. ) zsidókat pedig
rossz szemmel nézték, addig a ’20-as évek alatt ez megfordult: a beolvadni, a
nemzettel azonosulni akaró, a polgári életben időközben kiemelkedő szerepet, a
kapitalista fejlődésben és a magyar kultúrában nagy sikereket produkáló zsidók
a magyarok többségének szemében a betolakodó, az országot erőszakosan a maguk
képére fordító, idegen elemnek számítottak, ellenben az ortodox zsidósággal
inkább kibékültek volna.
Milyen választ tudott adni erre az érintett
zsidóság?
Egyrészt a származás teljes elrejtését,
letagadását, a kisebbségi lét elutasítását, vagyis menekülést a többségi
társadalomba. Másrészt – amint azt Kovács András Henri Tajfel elméletére utalva
leírja – a kisebbségi viselkedésstratégia alkalmazását zárt közösség
kialakításával, tehát – az előbbi válasz ellentéteként – a vallásos közösségbe
való visszahúzódást az ultraortodox és haszid zsidók mintájára.
Utóbbi esetben azonban a 20. században van
egy új vonás; a korábbi asszimilációs életmódból bizonyos elemek még a
legzártabb csoportban is tovább élhetnek, s Kovács erre két példát hoz fel. Az
egyik a szatmári haszidok nyelvi elmagyarosodása, a másik a lubavicsi haszid
csoportok gyors, ún. instrumentális alkalmazkodása a modern civilizációhoz. Ez
pedig már nem asszimiláció, nem beolvadás, hanem a közösség sérülésmentes
fenntartása nagy konfliktusok és önfeladás nélkül a környezettel való
érintkezéssel, egymás mellett éléssel.
Érdemes átgondolni, hogy a neológ zsidóság
e téren vajon milyen lehetőségekkel rendelkezhet. Az október 7-i terrortámadás
ugyanis azt jelzi, hogy ismét beléptünk egy olyan korszakba, amikor – immár
egymást erősítve – elemi erővel támad fel az antiszemitizmus és az
Izrael-ellenesség szerte a világban. Ismét csődöt mond az érvelés, a
tényszerűség, az ok pedig felcserélhetővé válik az okozattal: a bűnös- és
áldozati szerepek önkényes cserélgetése zajlik, amiben vallási, jobb- és
baloldali politikai álláspontok – leginkább történelmietlen, primitív
zagyvaságok – keverednek.
Számunkra fontos és egyelőre biztonságot
jelent, hogy a magyar kormány szolidáris és együttműködő Izraellel, és a
meghirdetett zéró tolerancia programja elejét veszi annak, hogy a magyar
társadalom jó részében történelmi hagyományként továbbélő zsidóellenesség teret
nyerjen – de ez vajon meddig tart?
Nem kellene-e hatékonyabban felvértezni
magunkat egy gyűlölethullám – vagy egy lehetséges kirekesztő politikai
irányvonal – megerősödése ellen?
S amennyiben az integráció sikertelen volt
– mert az volt –, mégis hogyan volna lehetséges a zsidó identitás maradéktalan
megőrzése, sőt megerősítése és a zsidósághoz való tartozás egyértelműsítése
úgy, hogy ne sérüljön a társadalmi környezethez fűződő viszony?
A neológia számára nem kérdés, hogy az
egyik legerősebb ilyen elem a magyar nyelv magas szintű, anyanyelvként való
birtoklása. Ez egyben a politikai nemzethez való tartozást, a magyar kultúrába
való teljes beágyazódást jelenti. Ez az adaptációs képesség a legerősebb.
Nézetem szerint két tényező gyengíti – vagy
más politikai kurzus esetén: kikezdheti – a neológ zsidóság, konkrétan a
Mazsihisz környezettel való interakcióját.
Az egyik a holokausztnak, a magyar
holokauszt emlékezetének egyoldalú képviselete; a másik az új típusú közösségi
médiában és a digitális térben való gyenge jelenlét. Előbbivel nehéz lesz mit
kezdeni, mert a 80. évforduló – sajnos – úgy lett kitalálva, hogy a kormány
adott egy milliárd forintot a zsidó szervezeteknek az egész éves programjaik
támogatására, ami viszont azt az üzenetet is hordozza majd – különösen az erre
kihegyezett fülűek számára –, hogy a zsidók megint csak a saját sebeiket
nyalogatják. Nem kevesen lesznek, akik cinikusan úgy vélekednek: a zsidók
mindig csak a haláltáborokra meg a deportálásokra „emlékezgetnek”, még mindig
áldozati szerepben nyafognak, és nyolcvan év elteltével is a magyarok
felelősségét emlegetik. Ez azért visszás helyzet, mert véleményem szerint
elsősorban a magyar államnak kellett volna vezekelve megemlékezni a 80.
évfordulóról úgy, hogy a zsidóság a „közönség soraiban” foglaljon helyet;
vagyis az emlékezésben elsősorban nem is csak a zsidóknak, hanem éppen a nem
zsidó magyaroknak kellene részt venniük. Ha már így alakult, akkor viszont
ebben az évben különösen fontos lesz, hogy a Mazsihisz a megemlékezéseken
messze túlnőve jelenjen meg minden más platformon, helyen és időben.
Október 7. után pedig a Mazsihisznek –
továbbá minden zsidó egyháznak és szervezetnek – missziós feladata is van:
ellensúlyozni, sőt pozitív kommunikációval visszafordítani az Izraelt
„apartheid államnak” bélyegző, a Zsidó Államot népirtással vádoló támadásokat.
A saját népét sem kímélő Hamászt támogatva – sokszor éltetve – a radikális
csoportok világszerte elkövetik azt az aljasságot, hogy Izraelt, a holokauszt
áldozatainak menedéket nyújtó államot a hóhérok államaként ábrázolják. Ezt
nemcsak Izrael melletti kiállásunk okán, hanem a hazai, szunnyadó
antiszemitizmus ellenében kell keményen visszafordítani. Mindehhez a
hagyományos médiajelenlét nagyon kevés, a digitális tér pedig még messze
kihasználatlan.
Ma az Y és Z generáció tagjai a
legmodernebb kreatív eszközökkel találják meg helyüket az új nyilvánosságban:
több tízezres elérésű digitális oldalakon kommunikálnak, és a hagyományos,
megszokott, a politika által uralt közbeszéd helyett jól érezhetően alakítják
saját diskurzusaikat és alkotják meg saját világukat. E digitális platformokon
kell keresnünk nekünk is az új tereket, itt kell erőteljesen megjelenni egyre
több, életteli üzenettel, programmal, itt kell többet szerepelniük a népszerű
rabbiknak, és a Mazsihisz vonzáskörében lévő tehetséges embereknek. Minden
adott, ami jó tartalom lehet, csak egyelőre ezek kevésbé vannak jelen ott, ahol
a mai kor megkívánja.
Mindezt annak tudatában írom, hogy éppen
most készült el a Mazsihisz online kommunikációs platformjainak részletes elemzése, ami egyértelműen
jelzi: az utóbbi időben jelentősen növekedett a közösségi médiaterekben a
jelenlétünk, szintén emelkedik az 1 %-os SZJA-támogatások száma, és ami
különösen fontos: nemcsak a fővárosban, hanem – mérhetően – azon kívül is. Ezt
a fajta új közösségi kommunikációs tevékenységet érdemes lesz tehát további
erőforrásokkal támogatni.
Címlapkép: Pixabay
