Jákob lajtorjája
– Az élet olyan, mint egy létra. Hol
felemelkedünk a legfelső fokára, hol a legalsó fokán állunk. Az ember életében Isten a teremtő gondviselés! – tanítja írásában Szerdócz
Ervin rabbi a Vájécé hetiszakasz kapcsán.
„Íme egy létra állt a földön,
melynek teteje az égig ért és íme, Isten angyalai fel és alá járnak rajta.”
(I.M.28./12.)
Rabbi Joszi és Rábá
magyarázza, hogy Isten a világ teremtése óta „ül magasságos trónusán és
létrákat alkot”. Van, akinek leereszti, és van, akinek felemeli „sorsa megmentő
létráját”. Isten tehát ezt a reményt és bátorítást nyújtó létrát” mutatta meg
Jákobnak (Börésit rábá 68).
Történt,
hogy Máramarossziget – sok évvel Josef Stern főrabbi halála után – új rabbit
választott. Jekutiel Jehuda Teitelbaum rabbit, aki a sátoraljaújhelyi
csodarabbi unokája volt. Személye megosztotta a szigetieket, mert kötődtek az
elhunyt rabbi szokásaihoz. Egyszer csak az új rabbi hívatta a szigeti zsidókat.
Bejelentette, hogy rabbi Josef Stern „fürdőjében” fog alámerülni.
A „fürdő” négy
oszlop volt, rajta egy szedett-vetett fedél, és alatta volt a kút. Nevezetessé
azzal vált, hogy Stern rabbi minden pénteken vagy ünnep előtt, akár télvíz
idején is, lemászott a létrán a vízhez. Télen betörte a jeget, és megmártózott
a dús, jéghideg vízben. A rabbi halála után senki sem használta. Elfelejtették!
A tető leomlott, a kút eliszaposodott, majd attól való félelmükben, hogy valaki
beleeshet, a kutat betömték. Csak a létra maradt emlékül. A rabbiház
istállójának fedele alá szerelték.
Jekutiel Jehuda rabbi kérésére a régi helyen
kiásták a kutat. A létra hosszáról tudták, milyen mélységig kell ásniuk, de
víznek nyoma sem volt. „Rabbi Stern „elzárta a csapot” – mondogatták.
Jekutiel
Jehuda rabbi a következő pénteken megjelent, hogy alámerüljön rabbi Stern kútjában.
A kút azonban szárazon tátongott. A rabbi kérte, ássanak még egy „ásónyit”.
Láss csodát! Egy kis víz jelent meg a kút mélyén.
– Elég! Nem kell tovább
ásni!” ̶ szólt a rabbi. Levette ruháit,
és a létrán leereszkedett a mélybe. Lelépett a létra utolsó fokáról, de a víz a
bokájáig sem ért. Az emberek egymásra néztek, majd hangos hahotában törtek ki:
„még hogy alámerül!”.
Akkor hirtelen és váratlanul a víz emelkedni kezdett a
kútban, és rövidesen a rabbi álláig ért. A rabbi állt a hideg vízben, és
ahelyett, hogy alámerült volna, megkérdezte a jelenlevőket: van itt valaki, aki
emlékszik Josef Sternre, amikor még fiatal volt?
Volt egy idős ember, aki
ismerte rabbi Sternt.
– Emlékszik még rabbi Stern sameszára? – kérdezte a rabbi. – Emlékszik a sameszre, aki felakasztotta magát a zsinagóga csillárjára?
– Mit
számít az már! – mondta az öreg. – Nem is jó arra emlékezni, sok évvel ezelőtt
történt! Akkor történt, amikor maga még fiatal fiú volt.
A rabbi nem hagyta magát, mire az
belekezdett a történetbe.
Rabbi Josef Stern samesza
Különös, magányos, istenfélő, de együgyű ember volt
rabbi Josef Stern samesza. Minden szerdán fényesítette a zsinagóga nagy
csillárját. Közben hangosan dalolva ismételgette: „Isten kedvéért teszem! Isten
kedvéért teszem!”. Egy nap a zsinagóga ajtaja zárva volt. Az emberek feltörték a
zárat. Bementek, és a sameszt ott találták felakasztva. Saját övén lógott a
fényes csilláron.
Ekkor
Jekutiel Jehuda rabbi, aki még mindig a vízben állt, mesélni kezdett: Akkor,
azon a napon a samesz hamarabb végzett a csillár fényesítésével. „Mit tehetnék
még Isten kedvére valót?” – kérdezte a samesz. Ott állt megzavarodva. A csillár
fényesítése volt a legfontosabb dolog életében. Mit tett hát? Isten kedvéért
felakasztotta rá magát. Elborult tudatában azt hitte, ez az, amit még
megtehetett Isten tiszteletére.
A
rabbi folytatta:
– A múlt héten megjelent álmomban rabbi Josef Stern. Elmondta a
történetet, és felkért: „váltsuk meg” a szegény samesz nyughatatlan,
eltévelyedett lelkét!
A rabbi,
befejezve a történetet, alámerült a kút vizében. Amikor előbukkant a vízből, azt
kérdezte:
– Készen vagytok, hogy kiváltsuk a samesz lelkét?
– Igen! Igen! Váltsuk
meg a samesz lelkét! – válaszolták az emberek.
A rabbi így folytatta:
– Ezen a
szent helyen mi most közösen megváltjuk a sameszt. Találja meg árva lelke a
nyugalmát a másik világban!
A
rabbi feljött a kútból, és amint lépkedett egyre feljebb, létrafokról
létrafokra, mindenki legnagyobb ámulatára a víz apadni kezdett a kútban. A
végén egy csepp víz sem maradt benne.
Jekutiel Jehuda rabbi lassan a
szigetiek szívéhez nőtt. Helyreállíttatta a kutat, fedelet építtetett föléje. Ezután,
ha valakivel olyan történt, amire nem talált kiutat, leereszkedett a létrán
rabbi Josef Stern kútjába. Az angyalokra gondolt, akik Jákob történetében a
„lajtorján” ereszkedtek a földre, hogy segítsenek az embereken. A létrát
leeresztette a száraz kútba. Amikor leért a kút mélyére, akkor elmondta a
zsoltár szavait:
„A mélységből hívlak, Örökkévaló! Uram, halld meg hangomat,
légy figyelmes könyörgésem szavára… Bízzál, Israel, az Örökkévalóban, mert Övé
a szeretet, sokrétű a segítsége…”.
A kút ilyenkor megtelt vízzel, amely
rövidesen az álláig ért, és ő boldogan alámerült. Tudta, hogy Isten
meghallgatta imáját, és segíteni fog azon, akiért ő a mélységből imádkozott.
Azután
eltelt száz év, és ez alatt Sziget minden főrabbija időnként a „lajtorján” lemászott
a kútba, és az égi segítség nem váratott magára.
Aztán történt valami. 1943-ban egy
éjjel eltűnt a létra. Rossz előjelnek tartották. Követeket küldtek a wisnitzi
Háger rabbihoz, hogy adjon magyarázatot. Háger rabbi ezt a választ adta:
– Jöjj
és láss! A felső birodalomból a lelkek létrán ereszkedtek a mélybe. Most a
létrát elvették! Lesznek, akik bár jól tudják, hogy nem fog sikerülni,
megpróbálnak lejutni a mélybe! Semmi értelme, mert maga Isten keze nyúlt le, és
vette a létrát magához!
A szigetiek nem hagyták magukat!
Csináltak másik létrát, és rábírták a főrabbit, hogy ereszkedjen le a kútba, de
a kút száraz maradt.
1944. május 16-án, majd 18-án, 20-án
és 22-én minden szigeti és máramarosi zsidót marhavagonokban Auschwitzba
deportáltak. A Nagy Zsinagógát felrobbantották. A kútnak is nyoma veszett.
Ahogyan negyvenezer máramarosszigeti zsidó is eltűnt a történelemből.
Hogy mi lesz? Ki tudja? Talán
egyszer valaki rálel a kútra. Talán egyszer a létra is előkerül. Valaki veszi a
létrát, és lemászik a kútba. Akkor, talán a kút újra megtelik vízzel, és
felhangzik a kútból a régi fohász:
„A mélységből hívlak Örökkévaló!”
Akkor tudni fogják, hogy az Egek Ura meghallotta a könyörgést, és odafigyel a hangra,
hiszen: „Övé a szeretet, sokrétű a segítsége.” Igen!
„Ami volt, az lesz, ami történt, az történni
fog…” (Kohelet 1/9.)
Talán egyszer… Igen, talán majd
egyszer… Máramarosszigeten!
