Emlékező földrajzkönyv
Láng Zsolt / Forrás: Élet és Irodalom
Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Szerkesztette Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán közreműködésével
Nem mindegy, hogy amikor marosvásárhelyi szobámból a szomszédos telephelyre nézek, képzeletemben hány embert látok ott. A 7830 elképesztőnek tűnik: mintha az egész Tudor-negyedet bezsúfolnák oda. A volt téglaszárító szín ma is megvan, bár ma már oldalfalakkal és rendes tetővel; hatvanöt évvel ezelőtt a szabadban, lepedőkből és ruhákból emelt sátorfélékben háltak az emberek. Az idei (2009) májust melegnek mondják, ennek ellenére éjszakánként előfordul a fagyponthoz közeli hőmérséklet. A fényképeken az Auschwitzba érkezőkön május végén, június elején is felöltő látható, az SS tisztek némelyikén szintén hosszú katonai köpeny, amiből következtetni lehet a hűvös időjárásra. Négy hét a szabadban, esőben, fagyban, fürdőszoba, vécé nélkül, legfeljebb pár száz méterre az addigi lakásunktól – elképzelhetetlen érzés.
Érdekes hatással bírnak az emlékező számok. Ha azt halljuk, hogy Szatmárnémetiben a deportáltaknak kenyeret vittek a város lakói, akkor az nem azt jelenti, hogy összesen két emberről és három vekniről van szó. „Marosvásárhelyen zsidókat bújtattak”, ez a hír is igaz, ám ha tudjuk, hogy egyetlen ember bújtatott egyetlen zsidó gyereket, miközben 4883 érdekében egyetlen lépést nem tett senki, akkor a számok szívszorongató közömbösségről tanúskodnak. És persze adódik a kérdés: miért nem voltak többen? Miért nem emelték fel legalább a szavukat, ha már tiltakozó demonstrációkra nem futotta erejükből?
A számok az emlékezetet is eligazíthatják. A „téglagyári deportáltak” kifejezésben legfeljebb két-három busznyi embert látunk magunk előtt, semmiképp egy egész Tudor-negyednyit. Ha valaki emberölésről hall, képes továbblépni, mondván, hogy a gyűlölet emberi, a feledékenység is emberi, a nemtörődömség is az, az önzés pláne, nagyon is emberi. Szükség volna arra az emlékezetre, amivel meg lehet állítani a mozdulatot. Sokféle mozdulat megállna, ha emlékezne a szóra, amivel kezdődött. Illetve ez sem biztos, hiszen az intézkedések úgy voltak megfogalmazva, hogy a „gyilkosság” szó ne szerepeljen bennük – „egyetért-e azzal, hogy megöljük a szomszédját?”, e kérdésre kevésbé lehetne rezzenéstelenül válaszolni. Ám ha azt halljuk, hogy „kitelepítjük őket” vagy „visszaszállítjuk oda, ahonnan beszivárogtak”, esetleg „kiköltöztetjük ősi városközpontjainkból”, akkor észrevétlenebbül lehet közömbösnek maradni. Sok mozdulat megtorpanna, ha konkrétabban látná az emberi tetemeket.
Erdély nem olyan nagy, hogy az ember ne ismerné szinte házról házra a településeit. Szamosdarától Homoródalmásig lényegében egyetlen hosszú utca az egész, páros és páratlan számú házakkal. Ha innen elvisznek valakit, akkor annak nyoma marad, mint ahogy egy faluban azonnal észrevehető, ha a sírkőfaragó meghal vagy elköltözik. Az erdélyi városok architekturálisan sem tértek magukhoz a második világháború óta, ennek pedig legalább húsz százalékban az az oka, hogy eltűntek belőlük a zsidó háztulajdonosok. Már-már kórbonctani megállapítás, hogy egy-egy ház szétrohadása képes egy egész városnegyedet megbetegíteni, ha pedig egy egész utca megy tropára (például Szatmárnémetiben a volt Kazinczy utca), abba az egész város belerokkan.
Itt van tehát ez az A4-es méretű súlyos könyv, tele térképekkel, fotókkal és számokkal megerősített emlékekkel. Minden egykori vármegye térképe megtalálható, minden térképen szerepelnek a legkisebb települések is. Akkurátusan beírva, hol hány zsidó élt, hányan vallották izraelita vallásúnak magukat, hányan jiddis anyanyelvűnek (amiből következtetni lehet, hogy hányan tartották anyanyelvüknek a magyart). Követhető, miképpen működött a gettósítás, hová gyűjtötték teherautókkal és szekérrel a vidékieket, hová terelték a városiakat az 1944. május 3-án reggel 5-kor induló villámakcióban, milyen körülmények között éltek a bevagonírozásig, hány szerelvény vitte őket a megsemmisítő táborokba, hány napon keresztül, milyen útvonalon. A szerzők név szerint felsorolják, kik intézkedtek, ki volt a polgármester, a gettóparancsnok, a jegyző, kik adták ki a parancsokat, illetve kik ellenőrizték a végrehajtást. Szabványrendeletekről volt szó, miközben akadtak eltérések is. „Pénzverde” mindenütt működött, de volt, ahol a talpat verték gumibottal, volt, ahol a heregolyókat furkósbottal, illetve a vaginavizsgálatnál akadt, aki a szűzhártyát is felszakította. Egyedül Gyergyószentmiklóson mondott le tiltakozásul a rendőrkapitány, Örményi Antal. A nevéből ítélve talán örmény felmenői lehettek, akik a középkorban menekültek Erdélybe, és akiket akkor befogadott a város. Ide illene tehát a kérdés, hogy a híres erdélyi tolerancia miért nem hallatta hangját. Miért? Valószínűleg a félelem miatt: halálos ítélet várt azokra, akik zsidókat védelmeztek. A városokban SS különítmények állomásoztak. Gyergyóba Szegedről vitték a csendőröket. Ugyanígy Kolozsvárott is felváltották a helyi rendőröket anyaországiakkal, akik senkit nem ismertek, és borzongtak az idegen arcvonások láttán. Csíkszereda rendőrkapitányát Kőszegről helyezték át, a vele érkezett többi köztisztviselő sem sokat tudott a helyiekről, ráadásul szerettek volna minél hamarabb meggazdagodni. Éder ezredes megérkezése másnapján negyvenezer pengő hadisarcot követelt a csíkszeredai zsidóktól, és megfélemlítés céljából rögtön összeszedett háromtucatnyit közülük, majd átkergette őket a gyimesfelsőloki ezeréves magyar határon Romániába, mégpedig az Ugra-patak völgyében. Aki járt már ott (és ki ne járt volna az ezeréves magyar határnál), tudja, az még nyáron sem könnyű terep, nemhogy késő ősszel. Másik teherautónyit meg átvitetett a máramarosi Kőrösmezőre, a szovjet határhoz, ott kellett átvergődjenek a másfél méteres hóban. (Tudjuk Dieter Schlesak nemrég megjelent Capesius-könyvéből, hogy a román csendőrök meg Romániából dobtak át zsidókat…) Voltak természetesen máshol is kifejezetten szadista gettóparancsnokok, Szatmárnémetiben is, Marosvásárhelyen is, nemcsak olyanok, akik messziről érkeztek, hanem olyanok, akik tősgyökeres élvezettel végezték a munkájukat, a könyveléstől kezdve az államtitkári rendelettel előírt vaginavizsgálatig.
Az emlékezés földrajza egyben az emlékezés anatómiája. Többféleképpen is. Az emlékező test belekerül az emlékezet terébe. A helyek emlékhelyek lesznek, oly módon, hogy számok kapcsolódnak hozzájuk, a számok számokkal összeadódnak és kivonódnak, az eredmény pedig a halottak, a konkrét tetemek számát adja.
A könyv módszeréről is nagyon sokat lehetne beszélni. Ilyenkor ébred rá az ember, mennyire fontos a módszer alapossága. Akkor van igazi hatása az emlékezésnek, ha a részletek sem hullanak ki belőle. Akkor hiteles, ha nem dobálózik általánosságokkal. Ha nem cirkázik. Látványos, ahogy a módszer kialakítja a könyv szerkezetét. Erdély a kiinduló legnagyobb egység, aztán a megyékre lebontva megismétlődik ugyanaz: bevezető, történeti ismertető, gettósítás, háború utáni adatok, majd településenként újból sorra kerül mindez, a makrótól a mikro felé ismétlődve, és ezáltal egyben az adatok és persze a módszer helyességét igazolva.
A kötet végén Tibori Szabó Zoltán külön fejezetben foglalkozik az erdélyi zsidóság sorsának holokauszt utáni éveivel. Árnyékos oldal című könyvében ezt részletesen is megtette, alátámasztva azt, amit Braham professzor is említ bevezető tanulmányában: politikai számításoktól vezérelve, a kommunisták csúfot űztek a büntetőjogból is, a bűnösöket kiengedték, ha felhasználhatták őket saját piszkos munkájuk eszközeként, a visszatérő zsidók pedig semmiféle kárpótlást nem kaptak, sem anyagi, sem erkölcsi értelemben. Tibori Szabóhoz hasonlóan, a kötet szerzői (az említetteken kívül Frojimovics Kinga, Hegyi Ágnes, Horváth Rita, Lővy Dániel, Yitzak Perri Friedman és Végső István) számos alkalommal írtak már a témáról, így munkásságuk e könyv tekintélyét növeli, miközben a könyv érzékletes és sziklaszilárd módszere visszahat munkásságukra.
Nem tudjuk, mikor jöttek Erdélybe az első zsidók. A háromszéki Kurtapatakon a bronzkori erődítmény a Zsidóvár nevet viseli, de senki sem emlékszik már, miért. Ebből a könyvből viszont megtudjuk, hogy Kurtapatakról három zsidót deportáltak Sepsiszentgyörgyre, majd onnan Szászrégenen keresztül Auschwitzba. Ők voltak a falu utolsó zsidó lakói.
Szerepel ebben az enciklopédiában egy érdekes település. Fent északon, Halmi község mellett, a mai ukrán határ túloldalán található Nevetlenfalu. A középkorban a települést még Gyakfalunak hívták, a Deák személynévből eredően, de aztán a falu lakói szégyellni kezdték nevüket, így lett belőlük nevetlenfalusi. Nagy ereje van a szégyenkezésnek. Nevetlenfaluból tizenkét zsidó családot, összesen ötven embert deportáltak. Vajon ahol a szégyennek ilyen hatalma van, miként emlékeznek erre? Érdemes volna egyszer ellátogatni oda.
Braham professzor tananyagnak szánja a könyvét: „alapvető kézikönyv tanároknak, diákoknak”. Melyik erdélyi iskolában fognak ebből a könyvből tanítani? Mindegyikben kellene. Mert gyerekeimtől tudom, hogy az emlékezést is tanítani kell.
| Park Könyvkiadó, Budapest-Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008. 564 oldal, 50 lej |
