Az antiszemiták hite
Czene Gábor / Forrás: Népszabadság
Karsai László történész a holokauszttagadás természetrajzáról
Ha eddig kétségeink lettek volna, a budai Várban tartott neonáci felvonulás óta tudhatjuk: Magyarországon is vannak olyanok, akik szerint nem léteztek a gázkamrák. Karsai László történészt a holokauszttagadás kialakulásáról és ismérveiről kérdeztük.
Kezdjük magával az elnevezéssel, a holokauszt szóval.
Az európai zsidóság kiirtására tett kísérletet a háború után sokféle módon nevezték, például „elpusztításnak” vagy – a nácik szövegét idézve – „végső megoldásnak”. A holokauszt kifejezés valamikor a hetvenes évek táján terjedt el. Fogadjuk el, hogy ebben az értelmében a Nobel-békedíjas, magyar származású Elie Wiesel használta elsőként. A holokauszt görög eredetű szó, teljesen elégő, Istennek ajánlott tűzáldozatot jelent. Nagyon sokan vitatják, bírálják e szóhasználatot. Mi köze lenne Istennek a népirtáshoz? De nem jobb és pontosabb a héber „soah” sem, aminek a jelentése valamiféle szörnyű szerencsétlenségként, természeti csapásként határozható meg. Miközben a rémtetteket nem a természet, hanem emberek hajtották végre.
Mikor jelentek meg az első próbálkozások a holokauszt relativizálására vagy tagadására?
Már a hatvanas években is voltak ilyen jelek, de az első igazán nagy botrány a hetvenes évek végén tört ki. Robert Faurisson, a Lyoni Egyetem professzora az egyik tekintélyes francia újságnak, a Le Monde-nak küldött cikkében kifejtette, hogy a náci táborokban nem léteztek gázkamrák. Néhány túlélő visszaemlékezéséből indult ki. Ezek valóban hiteltelenek voltak. Szerintük Buchenwaldban is működtek gázkamrák: a valóságban ebben a táborban krematóriumok voltak ugyan, de gázkamrák tényleg nem. Faurisson ebből arra a következtetésre jutott, hogy akkor nyilván sehol másutt sem voltak. Elég rosszul járt. Az állásából elbocsátották, az utcán zsidó fiatalok összeverték. Ugyanakkor bizonyos körökben nagy népszerűségre tett szert, elsősorban a franciáknál, de más országokban is.
Nem ő az egyedüli.
Itt van például a nálunk is jól ismert brit David Irving, aki sajátos visszafejlődésen ment keresztül. Régebben legalább elismerte a népirtás tényét, csak ahhoz a természetesen hazug állításához ragaszkodott, hogy Hitler nem tudott róla, mi zajlik a lágerekben. Ma már a holokauszt megtörténtét is vitatja.
Milyen alapon?
A holokauszttagadók meglehetősen egyszerű sémát alkalmaznak. Alaptételük szerint képtelenség volt adott időn belül hatmillió embert elgázosítani, vagyis: az egész hazugság úgy, ahogy van. Csakhogy a megsemmisítést végző haláltáborokban – összesen hat ilyen volt – mintegy hárommillió zsidót öltek meg. Másik hárommillió munkatáborokban, gettókban, halálmenetekben, munkaszolgálatban, sortüzekben halt meg. A holokauszttagadók kezére játszott, hogy Auschwitzban, ahol ténylegesen nagyjából egymillió embert pusztítottak el, a tábori múzeum emléktábláján sokáig – feltehetően politikai, rosszul értelmezett kegyeleti okokból – négymilliós adat szerepelt. Ám abból, hogy az emléktáblán lévő számot végül módosították, még nem következik, hogy összességében az áldozatok száma is kevesebb lett.
Változnak-e a holokauszttagadók módszerei?
Újabban megbízható, ezerszer átvizsgált dokumentumokról és levéltári forrásokról bizonyítgatják, hogy hamisítványok. Vagy tudományosnak álcázott tanulmányokkal rukkolnak elő, egyebek mellett annak igazolására, hogy a náci táborokban felállított gázkamrák alkalmatlanok voltak emberek megölésére. A szerzőkről aztán nagyon gyorsan kiderül, hogy kóklerek, fogalmuk sincs a szakmáról, az általuk felhozott érvek dilettáns tévedéseken vagy tudatos hazugságokon alapulnak. A náci rögeszmék iránt fogékonyak közül, persze, a cáfolatok senkit sem érdekelnek. Hajtogatják tovább és terjesztik az ostobaságaikat.
Olyan már ez, mint egy eltorzult vallás, nem?
Abszolút. A hit alapja az antiszemitizmus. És az antiszemita gondolkodásmódban nem számítanak a tények. Alapos és egymástól független történészi kutatások arra jutottak, hogy megközelítőleg hatmillió zsidó veszett oda a holokausztban. A háború előtti és utáni népszámlálási adatok is arról tanúskodnak, hogy hiányzik hatmillió zsidó. A holokauszttagadók ezzel nem foglalkoznak, ha mégis, akkor elképesztő történeteket találnak ki. Elbeszélésükben a haláltáborok már-már üdülőtelepekké válnak: a nácik tulajdonképpen szanatóriumi kezelésben részesítették vendégeiket, akik a háború után csendesen felszívódtak. Legegyszerűbb „magyarázatuk” szerint nevet változtattak, újra megnősültek, férjhez mentek és eszük ágában sincs jelentkezni, rokonaikat, barátaikat értesíteni, hogy élnek. Vagy ki tudja, talán átváltoztak valamivé. Mert a zsidók mindenre képesek. Lehet, hogy elrepültek egy távoli bolygóra.
Vigyázzon, mert pillanatokon belül egy náci honlapon látjuk viszont az elméletet…
Annyi hasznuk azért a holokauszttagadóknak is van, hogy nem engednek elkényelmesedni: a náci propaganda még nagyobb tudás elsajátítására ösztönzi a történészeket. Paradox módon a holokauszt tagadóinak szerepük volt abban is, hogy ráirányították a figyelmet a világháború nem zsidó áldozataira. Róluk valóban méltatlanul keveset beszélünk, például arról a több mint hárommillió szovjet hadifogolyról, aki szintén a nácik rabságában halt meg.
Ezzel együtt jó idegállapot kell ahhoz, hogy valaki holokauszttagadó nácikkal vitatkozzon.
Szerintem velük nem lehet. Megkérdeztek egy amerikai történészt, hajlandó lenne-e asztalhoz ülni egy holokauszttagadóval. Azt válaszolta, hogy részéről nincs akadálya, csak előbb tisztázzanak pár kérdést. Volt-e rabszolgatartás az Egyesült Államokban? Sajtból van-e a Hold? Nagyjából ennyi az értelme annak is, hogy megtörtént-e a holokauszt. Ez nem képezheti vita tárgyát.
