Ma 120 éve született Kellér Dezső
– Élj az emberi kor végső határáig, legalább 120 évig! – vajon hányszor hallhatta ezt a köszöntést Kellér Dezső 1905 és 1986 között? Bizonyára eléggé sokszor. Mindenesetre „az a végső határ” éppen ma volna, hiszen a budapesti Erzsébetvárosban 1905. december 1-én született humorista, konferanszié, sláger- és kabarészerző ma ünnepelné a 120. születésnapját. Legyen áldott az emléke!
– Személyében a régi Budapestet is magával hozta, valami fáradt csillogást, az Erzsébet- és a Józsefvárost, az Otthon-kört, a Japánt, a Ligetet, Krúdy Gyulát, Szép Ernőt és Türk Bertát, majdnem nyolcvan évet, s mindazt, ami közben e világvárosi, szűk hazában történt, egy kis lőporfüstöt az ostrom idejéből és némi enyhe parfümillatot a Király Színházból… – ezt a remekbe szabott jellemzést a Kellér Dezsőről szóló nekrológjában írta Galsai Pongrác az Élet és Irodalom 1986. október 3-i számában.
S bizony, ennél szebben ki sem lehetne fejezni, mit jelentett Kellér Dezső személye nekünk, akik még ismerhettük őt, de nem ismerhettük a háború előtti kor azon halhatatlanjait, akikkel ő egy társaságban ült a Japánban, az Otthon-körben, a Fészekben vagy a lóversenypályán… Nem ismerhettük meg például azt a Rejtő Jenőt, aki a munkaszolgálatot nem élte túl, holott ha nem hajszolják a halálba, akkor ők ketten, a Rejtő és a Kellér, együtt válhattak volna a televíziózás legendás alakjaivá.
Igaz, míg Rejtőt ma is olvassák, Kellér Dezsőt már nem nézik, ami nem értékítélet, hanem csak leíró jellegű megállapítás. Hiszen már azok is negyven évesek lassan, akik abban az évben – 1986-ban – születtek, amikor Kellér Dezső meghalt. Ma már csak az ötven fölöttieknek lehet emléke róla, hogy valamikor régen feltűnt a színpadon és a tévében egy valószínűtlenül kicsiny termettel, és ugyanilyen valószínűtlenül földöntúli mosollyal rendelkező, idős, elegáns úr, s még ki sem nyitotta a száját, de a közönség már nevetett.
Ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell. S ha már meg kell születni, szülessen az ember a legjobb helyre, egy erzsébetvárosi zsidó családba, hogy élete első perceiben is több ezer éves mosoly ragyogjon az arcán, ami egyszerre fájdalmas és derűs. Ettől oly titokzatos…
Aki Kellér Dezső szemüvegén keresztül akarja látni azt a kort, amelyben élt és felnőtt, az olvassa el a kordokumentumnak is tekinthető műveit! Íme: Az én kabarém (Bp., 1943); Pomócsi kalandjai (Bp., 1950, Békeffi Istvánnal); Kedves közönség (Bp., 1957); Kis ország vagyunk (Bp., 1963); Lehet valamivel kevesebb (Bp., 1967); Kortársak és sorstársak (Bp., 1971); Fogom a függönyt (Bp., 1986).
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
