Határon túl: Botlató oldalak, a kolozsvári zsidók utolsó jegyzéke 1943-ból

A szerkesztők célja az volt, hogy a városi intézmények,
hatóságok, cégek, szakmai egyesületek számára egy olyan pontos
címnyilvántartást adjanak kézbe, amely eligazítást nyújt a városban történt
név- és házszámváltozások után. Az utcanév-cserék az 1940-es visszacsatolást
követően több hullámban történtek meg, és a rendszer újraszabása sokakat
összezavart.

A deportált zsidók hazahozataláért tüntetnek Kolozsvár főterén 1945-ben a Demokrata Zsidó Népközösség tagjai – Fotó: Dőri András / Fortepan

A kötet három nagy részből áll:

 • az
utcák betűrendes jegyzéke a városrészek feltüntetésével;
 • a
háztulajdonosok nyilvántartása: utcánként, házszám szerint;
 • a
jövedelemmel rendelkezők névsora, betűrendben, a vezetéknevek első három betűje
szerint rendszerezve.

A szerkesztők szerint a kötet alapját egy 1943-as, házról
házra végzett adófelmérés képezte, és munkájukat „szinte száz százalékban
pontos és megbízható” forrásként jellemezték. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy
egy ilyen terjedelmű adatgyűjtés valóban 1943-ban, néhány hónap alatt zajlott
volna le. Egy 1942. március 13-án megjelent felhívás a Keleti Újságban már
lakossági összeírást helyezett kilátásba, helyszíni látogatásokkal, így
valószínű, hogy a munkálatok valójában már akkor megkezdődtek.

A munka kimagasló teljesítmény, főleg ha belegondolunk:
ez az adatbázis kézzel, papíron, számítógép nélkül készült. A kötet két évig
lehetett használatban – 1944 októberében ugyanis a szovjet hadsereg bevonult
Kolozsvárra, és az utcanévcserék újra elindultak, mivel a város visszakerült
Romániához. A nagy erőfeszítéssel elkészült magyar nyelvű jegyzék a változások
után hirtelen használhatatlanná vált.

Elég arra gondolni, hogy a főtér neve ebben az időszakban
Hitler Tér volt (korábban Főtér, majd Piața Unirii), míg a város fő útvonalát
Horthy útnak nevezték – ez korábban Ferenc József, majd Király utca volt.
Ezeket az elnevezéseket természetesen rögtön a város felszabadítása után
megváltoztatták.

Nincs egyértelmű adat arról, hogy a kommunista korszakban
indexre tették-e a kötetet, de jó eséllyel betiltották. Én magam is csak a
rendszerváltás után hallottam róla, amikor zsidóságról szóló tanulmányokban,
könyvekben kezdett újra feltűnni hivatkozásként. Magát a 627 oldalas könyvet
nem volt módom kézbe venni – a kolozsvári egyetemi könyvtárban csak egy
fekete-fehér, gyenge minőségű fénymásolat őrződik belőle. Viszont sikerült
letöltenem két digitális változatot: az egyik az egyetem archívumából származik,
a másik színesebb, de abból sajnos több mint 50 oldal hiányzik.

A szerzők aligha sejtették, hogy munkájuk, amely akkor
egyszerű városi nyilvántartásnak készült, egyszer még történelmi forrásként él
tovább – különösen a kolozsvári zsidóság emlékezetében. Úgy látom: ez az utolsó
dokumentum, ahol a város zsidó lakóit még teljes polgári identitással – névvel,
foglalkozással, címmel – rögzítették. Még ha jogilag már meg is kezdődtek a
korlátozások, ez a kötet visszanézve korhű pillanatfelvétel arról a
közösségről, amelyet rövid idő múlva szinte teljesen eltöröltek.

Fontos hozzátenni: csak azok szerepelnek benne, akiknek
saját jövedelmük volt. A feleségek döntő része, és természetesen a gyerekek
kimaradtak.

1944 májusában 16 ezer kolozsvári zsidót zsúfoltak össze
a Téglagyárban felállított gettóba, majd onnan Auschwitzba deportálták őket. A
túlélők neve már nem szerepelt többé semmilyen jegyzékben – csak számként,
fogolyszámmal.

Amikor először találkoztam ezzel a kötetettel, azonnal
keresni kezdtem a családtagjaim nevét, azokat, akikről tudtam, hogy nem tértek
haza a deportálásból. Mindegyiküket megtaláltam. És bár tragikus sors várt
rájuk, az érzés, hogy hivatalosan is ott vannak, rögzítve, hogy éltek és
léteztek – megerősítő, sőt megnyugtató volt.

Személyes példák:

 • Nagyapám,
Székely Mór, magánjövedelemmel rendelkező lakosként szerepel a Kemény Zsigmond
(ma Take Ionescu) utcában, a 29. szám alatt.
 • Nagybátyám,
Székely Dávid, könyvelőként van bejegyezve a Szent István (ma Decebal) utcában,
a 14-es házban.
 • Apám
nagynénje, Matild, özvegy nyugdíjasként a Patak (ma Sindicatelor) utca 7-ben.
 • Izsák
Mártont, apám nagybátyját könyvelőként iktatták a Hosszú (ma Ploiești) utca
31-ben.

De szerepelnek benne ismert kolozsvári zsidó
személyiségek is: orvosok, ügyvédek, színészek, írók, szerkesztők, iparosok.
Többek közt:

 • Vas
Zoltán orvos a Kuun Géza (ma Crișan) utcában.
 • Kertész
Izsó, Mureșan Judith édesapja – hivatalnokként a Pasteur utcában.
 • Schwarcz
Vilmos fogorvos az Árpád (ma Traian) utcában.
 • Lövith
Egon, a későbbi szobrász – akkor még napszámosként, húszévesen, a Horthy (ma
Horea) utcában.
 • Malek
József, mérnök – a Rákóczi (ma Grigorescu) úton.
 • Nevelőnagyszüleim,
Friedmann Erzsébet és Nándor – könyvelőként szintén a Rákóczi úton, a 17-es
szám alatt.

És a lista hosszú. Az egykori ékszerész, Léber Gyula, aki túlélte a budapesti nyilas rettegést, kétszer is szerepel: egyszer mint vállalkozó, egyszer mint magánszemély. Vagy ott van Schwarcz Árpád, a kolozsvári hitközség elhunyt elnökének, Schwartz Róbertnek az édesapja, aki már Auschwitzban volt, amikor 1944-ben egy kolozsvári pincében megszületett a fia.

A kötet azt is megmutatja, hogy a zsidó közösség mindenütt jelen volt: az összes városrészben, minden társadalmi rétegben. Voltak köztük orvosok, tanárok, iparosok, boltosok, kocsisok, óra‑ és cipészmesterek, könyvárusok, fuvarosok, vándorkereskedők, egyszerű napszámosok is. Egy letűnt közösség utolsó közjegyzéki lenyomata ez – még a deportálás előtt, még névvel.

A kötet reklámrovatában több ismert zsidó műhely, gyár vagy kereskedés hirdetése is megtalálható. Bár ezek a nevek sokszor megmaradtak, a tulajdonosok zsidó származásuk miatt már nem irányíthatták a céget, a vállalatokat 1940 után fokozatosan magyar kézbe adták, az 1938-ban és 1939-ben meghozott magyarországi zsidótörvények alkalmazása révén. 1944 tavaszára, a gettósítás előtt, a kolozsvári zsidó közösségtől elvették vállalkozásaikat, ingatlanaikat, majd értéktárgyaikat is.

Sokszor eszembe jutott: Kolozsváron miért nincsenek még Stolperstein -ok, botlató kövek? Persze, nem könnyű eldönteni, hova kerüljenek. Szinte minden utca, minden második ház jogosult lenne rá.

De ha már nincsenek kövek, itt van ez a kötet. Egy más típusú emlékmű. Papír alapú, de mégis tartós. A Kolozsvári lak- és címjegyzék 1943  számomra a botlató oldalak gyűjteménye. Lapozva újra és újra megállok az ismerős neveknél, és elolvasva őket, nem tudok úgy továbblapozni, hogy nem idézzem fel a személyeket is.

A szöveg először a  Baabel  portálon jelent meg román nyelven.

---

---