Istennel, Isten előtt és Isten mögött – jó szombatot!
Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 17 óra 21 perckor köszönt be, a királynő holnap este 18 óra 25 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a NOÁH hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!
„Menj ki a bárkából” (Genezis 8:17).
A Tóra legtöbb hőse ellentmondásos ember, amit mai divatos kifejezéssel úgy mondanánk: megosztó személyiség. Ha ez ráillik valakira, akkor Noéra bizonyosan. Nem ismerjük a szándékait, nem ismerjük a motivációit, nem tudunk arról, hogy érzett-e mély, elkötelezett erkölcsi felelősséget embertársai iránt.
Személyiségének jószerével csak egyetlen eleme tárul fel előttünk: a néma és vak engedelmessége Isten parancsaira. Talán ezért érdemelte ki azt a dicséretet, hogy ő „az Istennel járt” – de ez talán nem is olyan nagy dicséret, amilyennek elsőre olvassuk.
Hiszen ebben a kifejezésben nem lehet nem meghallani a nagy kérdést: vajon mi a pozitívabb dolog, Istennel járni, ahogyan Noé tette, vagy Isten előtt járni, mint Ábrahám? Ebből a szempontból azt is mondhatnánk, hogy Noé Isten mögött járt – kérdés, kétely nélkül engedelmesen teljesítette a parancsokat. Olyannyira, hogy a katasztrófa elmúltával is csak az Isten felszólítására hagyta el a biztonságot jelentő óvóhelyet: „Menj ki a bárkából” (Genezis 8:17).
Talán azért voltak vele bizalmatlanok egyes bölcseink, mert az hiányzott belőle, ami egy felelősségteljes ember fontos sajátja: a kritikai gondolkodás. Nem az önmagáért való ellenkezésről van szó, nem dacról, nem is tartalom nélküli ellenállásról, hanem arról, hogy a kritikusan gondolkodó ember végső soron a világ jobbá tételén (tikkun olám) fáradozik.
Igen, ha elöl akarunk járni, és nem a dolgok mögött kullogni, akkor kritikusan kell gondolkodnunk, amihez időről időre ki kell szállnunk a saját „bárkánkból”, méghozzá önszántunkból, nem pedig parancsra. És fel kell tennünk a kérdéseket magunknak: hol tartunk? Jó irányba megyünk-e? Milyen volt az a világ, amely mögöttünk romba dőlt, és milyen lesz az a másik, amely felé az irányt vettük? Mit tanulhatunk a katasztrófából? Mit kell az „özönvíz” történetéből magunkkal vinni tanulságképpen, s mit kell kidobnunk belőle, hogy ne húzza le, ne nehezítse jövőnk hajóját? Mit kell továbbadnunk gyermekeinknek, és mit nem?
Noé nem ilyen volt. Noé várt. Nem tudjuk, mire. Pedig a bárka már megfeneklett, a víz visszahúzódott, Noé pedig a „felderítőnek” kiküldött galamb pozitív jelére sem reagál. Hosszú napok telnek el, s habár bizonyosnak kellene lennie abban, hogy közel az „új világ”, ő még mindig nem meri kilépni a komfortzónájából. Akkor mer cselekedni, amikor Isten rádörren: „Menj ki a bárkából”.
De ekkor sem kérdez vissza. Nem kérdez rá arra, hogy miért menjen ki, mi lesz a feladata, nem tűnődik el rajta, hogy az új helyzetben vajon nem várnak-e rá olyan tragédiák, amiket korábban átélt.
Az ő néma engedelmessége arra figyelmeztet minket, hogy nem szabad az életünket kritikai gondolkodás nélkül leélnünk. A Tanach hőseinek zöme vitába szállt magával az Örökkévalóval is – hát hogyne szállhatnánk mi jobbítónak szánt vitába a világgal és nem utolsó sorban önmagunkkal? Miért kellene megvárnunk a felszólítást: nyisd ki a szemed, nyisd ki a füled, azaz menj ki a „bárkából”!
Egy midrás szerint egy zsidó bölcs, Jehuda bar Ilai rabbi azt mondta: „Ha én lettem volna Noé helyében, szétvertem volna a bárkát, és kijöttem volna magamtól”.
De persze, ez is túlzás. Hiszen nem szabad magunk körül szétverni azt, amit a saját két kezünkkel építettünk fel. Ám időről időre kötelező feltenni a kérdést: mi értelme a saját belső világunkat építgetni, ha azzal nem szolgáljuk embertársaink javát?
Jó szombatot!
