Szimhát Tóra: amikor a Tórával örvendezünk – a gyűlölet árnyékában is
A világ zsidó közösségei ezen a héten ünneplik a Szimhát Tórát, a Tóra örömünnepét – azt a napot, amikor a hívők énekkel és tánccal fejezik be, majd azonnal újrakezdik a Szent Könyv olvasását. Miközben világszerte erősödik az antiszemitizmus, ez az ünnep emlékeztet arra, hogy a zsidó nép valódi ereje nem a hatalomban vagy a földben, hanem a Tórához fűződő örök szeretetben rejlik.
1663. október 14-én Samuel Pepys, az angol köztisztviselő úgy döntött, hogy ellátogat a londoni Creechurch Lane zsinagógájába. A zsidók különlegességnek számítottak a királyság helyreállítása utáni Angliában: csaknem négyszáz évvel korábban kiűzték őket az országból, és csak 1656-ban engedték meg újra, hogy angol földön éljenek. Pepys, aki semmit sem tudott a zsidó vallásról, nem is sejtette, hogy látogatása éppen a zsidó naptár legörömtelibb napjára, a Tóra örömünnepére esett.
Amit látott, teljesen meghökkentette.
„De, Uram!” – jegyezte fel híres naplójába. – „Látni azt a rendetlenséget, a nevetést, a játékosságot, a figyelmetlenséget, az egész szertartás zűrzavarát – inkább állatoknak tűntek, semmint az igaz Istent ismerő embereknek! Az ember soha többé nem akarna ilyet látni. Valójában még sosem láttam, és el sem tudtam volna képzelni, hogy a világon létezhet vallás, amelyet ennyire értelmetlen módon gyakorolnak.”
Pepys valójában akaratlanul is a történelem egyik legrégebbi szerelmének – a zsidó nép Tóra iránti rajongásának – lett tanúja. A zsidóságban nincsenek szentek, akiket imádni kellene, sem ikonok, amelyeket tisztelni kellene. Van viszont egy könyv, amelyet tanulmányozni és tanítani kell: a Tóra tekercse, az a törvénykönyv, amelyet Isten adott Mózesnek és a zsidóknak a Szináj-hegyen. Ez az a szöveg, amelyhez több mint háromezer éve értelmileg kapcsolódunk, és amelyből érzelmi erőt merítünk.
„Ez a könyv a legdrágább kincsünk” – írja Jonathan Sacks rabbi, a neves brit teológus és lord. – „Úgy állunk előtte, mintha király lenne. Úgy táncolunk vele, mintha menyasszony volna. Úgy csókoljuk meg, mintha barátunk lenne. És ha – Isten őrizz – egy Tóra-tekercs javíthatatlanul megsérül, úgy gyászoljuk, mintha családtagunkat veszítettük volna el.” Ha egy Tóra-tekercs véletlenül leesik, minden jelenlévőnek böjtölnie kell bűnbánatként. Ha egy zsinagóga leég – akár baleset, akár gyújtogatás miatt –, az első, ami mindenkit nyugtalanít: vajon megmenekültek-e a Tóra-tekercsek.
A Szimhát Tóra az őszi zsidó ünnepek háromhetes sorozatának utolsó napján van. Ros Hasana, Jom Kippur és Szukot után következik. Ám ellentétben ezekkel az ünnepekkel, a Szimhát Tóra nem bibliai eredetű; nem felülről elrendelt vallási parancs, hanem alulról, a közösségből fakadó hagyomány. Gyökerei tizenöt évszázadra nyúlnak vissza a babilóniai zsidóság idejébe, ahol kialakították azt a gyakorlatot, hogy a teljes Tórát – a Teremtés könyvétől a Mózes ötödik könyvéig – egy év alatt felolvassák. Az éves ciklus befejezését örömünneppel köszöntötték: énekkel és tánccal járták körbe a zsinagógát a Tóra-tekercsekkel. Kicsik és nagyok egyaránt részt vettek az ünneplésben. Amint elhangzottak Mózes ötödik könyvének utolsó versei, azonnal felnyitották az első tekercset, és felolvasták a Teremtés könyvének első sorait: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” A zsidó kapcsolat a Tórával sohasem ér véget – amint befejezzük, rögtön újrakezdjük.
A zsidókat gyakran nevezik „a Könyv Népének”. A kifejezés a Koránból származik, ahol 31 alkalommal fordul elő – találóan, hiszen egyetlen nemzet sem azonosult annyira egy könyvvel, mint a zsidók a Tórával. Sacks megjegyzi: mire a Szimhát Tóra ünnepe elterjedt az egész zsidó világban, a zsidók már elvesztették mindazt, amit egy nemzet túléléséhez nélkülözhetetlennek tartanánk – a földjüket, szuverenitásukat, politikai szabadságukat, hadseregüket. De megmaradt a könyv, amelyet tanulmányozni, tanítani és ünnepelni lehetett. És ez elég volt ahhoz, hogy a zsidó nép fennmaradjon.
Három évszázaddal Pepys naplóbejegyzése után egy másik neves író is tanúja lett a Szimhát Tóra ünneplésének. 1965-ben Elie Wiesel a Szovjetunióba utazott, ahol a zsidók félelemben éltek, és a vallást elnyomták. És mégis: az év egyetlen napján – Szimhát Tórakor – fiatal zsidók tömegei gyűltek össze Moszkva egyetlen megmaradt zsinagógájánál, hogy bátran, a KGB fenyegetése ellenére, nyíltan ünnepeljék zsidóságukat.
Wiesel megdöbbent.
„Honnan jöttek mindannyian?” – csodálkozott. – „Ki mondta nekik, hogy tíz- és tízezrek fognak itt összegyűlni, hogy énekeljenek, táncoljanak és örvendezzenek a Tóra örömében? Alig ismerik egymást, és a zsidóságról is keveset tudnak – mégis, honnan tudták ezt? Órákig voltam közöttük, elkábulva és felhevülve, felkavarva egy ősi álomtól.” Ez az élmény előrevetítette a szovjet zsidóság megmentéséért folytatott mozgalmat, amely végül áttörte a vasfüggönyt, és megváltoztatta a hidegháború menetét.
A Szimhát Tóra idén ismét visszatér – a világszerte erősödő antiszemitizmus közepette. Egy évvel a pittsburghi Élet Fája zsinagóga elleni mészárlás után, és néhány nappal a németországi Halléban történt jom kippuri lövöldözés után a zsidó közösségek egyre gyakrabban szorulnak rendőri védelemre, amikor imára gyűlnek össze. Ennek ellenére világszerte újra megtelnek a zsinagógák ugyanazzal a lelkes örömmel, amely valaha megdöbbentette Pepyst és elbűvölte Wieselt. A Könyv Népe ismét örvendezik a Tórának – azokkal a tekercsekkel táncolva, amelyek immár 33 évszázada népük identitásának és erejének végső forrását jelentik.
Az aish.com cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
