Emlékhelyek a 21. század kihívásai között – interjú Gilly Carr akadémikussal

Dr. Gilly Carr | Kép: Dar Pro

Öt év
előkészítő munka után 2024-ben Brüsszelben mutatták be az IHRA (Nemzetközi
Holokauszt Emlékezet Szövetség) új Emlékhely-megőrzési Chartáját. A dokumentum
gyakorlati útmutatóként szolgál minden olyan ország és intézmény számára, amely
a holokauszt és a roma népirtás emlékhelyeinek megóvásával és megőrzésével
foglalkozik. Beszélgetésünkkor jelen volt dr. Zima András, a Holokauszt
Emlékközpont igazgatója is.

– Gilly, miért
tartotta fontosnak, hogy ezzel a projekttel foglalkozzon? Hogyan illeszkedik ez
az eredeti szakmai pályájához?
– Az IHRA régóta beszélt arról, hogy Európa-szerte sok emlékhely rossz
állapotban van. Mivel nagyon kevesen dolgoztak az örökségvédelem területén az
IHRA-n belül – tulajdonképpen csak ketten voltunk, én és egy kollégám –, ránk
hárult a feladat. A saját tereptapasztalataink is indokolták, hiszen mindenfelé
romló állapotú helyszíneket láttunk.

A Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetségének (IHRA) emlékhelyek megőrzéséről szóló chartája | Kép: DarPro

– Kik
vettek részt a munkában?
– Összesen tizennégyen dolgoztunk a projekten. Öten alkottuk a magcsoportot,
amelynek tagjai idővel cserélődtek. Kiemelkedő szerepet játszottak a projekt
irányának meghatározásában: Stephen Cook (Deakin Egyetem, Ausztrália), Anna
Míšková (cseh történész), Bruno Boyer (Mémorial de la Shoah, Párizs) és Ilya
Lensky (Zsidó Múzeum, Litvánia).

– Mi az
eredeti kutatási területe?
– A holokauszt öröksége és a konfliktusrégészet. Ez utóbbi a háborúk,
elsősorban az első és a második világháború régészeti feltárásával foglalkozik,
különösen a náci börtönök és internálótáborok helyszíneivel.

–
Milyen szakmai és infrastrukturális kihívásokkal találkoztak?
– Mi kidolgoztuk a megoldásokat, de a helyszínek működtetőit nem kötelezhettünk semmire. Nem rendelkezünk hatósági jogkörrel, csak javaslatokat
adhatunk. Sokszor a helyi közösségek voltak vonakodóak, máskor a finanszírozás
hiánya akadályozta a megvalósítást.

A drezdai laktanya néhány tagja a volt terezíni gettóban | Kép: Gilly Carr

– Tehát
olyanok voltak, mint egy tanácsadó testület, amelynek nincs végrehajtó hatalma?
– Pontosan. A Charta nem jogi dokumentum, hanem örökségvédelmi irányelv. Ha
valaki helyesen akar cselekedni, megmutatjuk az utat, de nem kényszeríthetünk
senkit.

–
Elérték a céljukat?
– Igen. A legfőbb célunk az volt, hogy létrehozzuk a Chartát, és ez sikerült.
Ajánlásokat fogalmaztunk meg, amelyeket a helyszínek idővel alkalmazhatnak.

A csapat néhány tagja Auschwitz-Birkenauban | Kép: Lukasz Lipinski

Dr. Zima
András, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója a beszélgetésben kiemelte, hogy éppen
az tetszik neki ebben a projektben, hogy nem csupán elméleti munka, hanem
rendkívül praktikus. Gilly Carr hozzátette:

„Reálisan kellett szemlélnünk a
helyzeteket. Például Gusenben, a mauthauseni láger egyik altáborában ma már
város áll. Nem mondhatjuk az ott élőknek, hogy költözzenek ki, és építsük
vissza a tábort. Nyolcvan év telt el, nem lehet mindent rekonstruálni.”

Dr. Zima
András magyar példát is hozott: „Kőszegen az erdei munkatábor területét ma több
magántulajdonos birtokolja. Ez is mutatja, mennyire bonyolult a helyzet.”

–
Élvezte a munkát, Gilly?
– Nagyon. Akadémikusként kifejezetten inspiráló volt. Új szakterületet
fejleszthettem, és rengeteget tanultam.

– Mi a
következő lépés?
– A Charta nyomán több kiegészítő dokumentumot készítettünk. Az egyik
kifejezetten a régészeknek szól, akik holokauszt-helyszíneken dolgoznak. Egy
másikat a roma népirtás emlékhelyeire alkalmaztuk, hiszen az ő történetük
sajátos kihívásokkal jár, többek között a feléjük irányuló rasszizmus miatt.

Dr. Zima
András ehhez kapcsolódva hangsúlyozta: A roma közösségek etnikai tudata sokszor
a holokauszt emlékezetére épül. Ha történészek számszerű vitákba bonyolódnak,
az mély sebeket okozhat. Éppen ezért óvatosnak kell lennünk, hogyan nyúlunk a
számadatokhoz.