Szántó T. Gábor: A túlélők evidenciának tekintették a brutális tudást
– Az egyik legsokatmondóbb dokumentum a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből arra hív fel, hogy jelentkezzenek azok, akik párt keresnek, sőt erre biztat, minthogy a puszta lét folytatása is kérdéses volt sokak számára, és az egyik legkegyetlenebb élmény, ami a túlélőket környékezte, a magány volt – mondta Szántó T. Gábor író az 1945 – Hogyan tovább? című kiállítás megnyitóján.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, valamint a 2B Galéria új, közös tárlata korabeli dokumentumokkal, képzőművészeti, tárgyi, fotó- és levéltári anyagokkal mutatja be azt, hogy az 1945-ös évet hogyan élhették meg azok a túlélők, akik közül sokan a családjukat, a vagyonukat, szó szerint mindenüket elveszítve kezdtek új életet.
Az 1945 – Hogyan tovább? című tárlat arra igyekszik rámutatni, hogy az 1944-es magyar holokauszt rettenete „elfedte” előlünk azt, hogy az 1945-ös felszabadulás nem hozott magával „lelki felszabadulást”.
A II. világháború befejezése és a holokauszt példátlan traumája után fizikailag és lelkileg is elkezdődött az újjáépítés folyamata az 1945-ös évtől Magyarországon: miközben a felszínen a romok eltakarítása és a helyreállítás munkája folyt, lenn, az emberi lélek mélységeiben is megkezdődött a traumák feldolgozása.
A kiállítást megnyitó Szántó T. Gábor író a túlélők kapcsán többek között azt mondta: „megkockáztatom: írói pályám egyik kihívása volt, hogy beleképzeljem magam a helyzetükbe”. Akik visszatértek, azok – az író szavai szerint – „evidenciának tekintették azt a brutális tudást, amivel rendelkeztek, vagy pontosabban: ami rendelkezett velük. Ma sem vagyok biztos abban, hogy teljes mélységében át tudom érezni azt, amit a lágerekből, gettókból kiszabadulók érezhettek”.
Szántó T. Gábor
Az 1945 című, világsikert aratott film alapjául szolgáló mű szerzője hozzátette: „ugyanakkor az a felismerés vezetett az 1980-as évek végétől, írói munkám kezdetétől, hogy az 1945 utáni zsidó élmények – tisztelet a kevés kivételnek – hiányoznak a magyar irodalomból és általában a társadalmi diskurzusból. A magam szerény eszközeivel ennek gazdagítására tettem kísérletet”.
Szántó T. Gábor szerint a kiállításon „az egyik legsokatmondóbb dokumentum a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből arra hív fel, hogy jelentkezzenek azok, akik párt keresnek, sőt erre biztat, minthogy a puszta lét folytatása is kérdéses volt sokak számára, és az egyik legkegyetlenebb élmény, ami a túlélőket környékezte, a magány volt. Mert hiába a közösség, a túlélők sokaságának meg kellett küzdenie árvaságával, özvegységével, vagy éppen gyermeke utáni emésztő gyászával”.
A kurátorok a képzőművészeti, tárgyi, fotó- és levéltári gyűjteményekből szubjektív hangú, a személyes sorsokat a középpontba állító, komplex válogatás összeállítására törekedtek. A killítás tehát nem az 1945-ös év krónikája, hanem a felszabadulás utáni évek lenyomatát, a dermedtség, a veszteség és az újrakezdés folyamatát igyekszik érzékeltetni.
A tárlat október 16-ig látogatható.
A kiállítás kurátorai: Csősz László, Farkas Zsófia, Kisantal Tamás, Mezei Hanna. Arculat, grafika: Andorka Tímea. A kiállítás létrejöttében nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Árvai Mária és Fábián Blanka, a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár munkatársai.
Fotók: Ritter Doron
