Gadó János: Izrael-kritika, antiszemitizmus, zsidó(ön)gyűlölet
– Hogyan lehetséges, hogy az „Izrael-bírálat”, mint fogalom, létezik, miközben „Svédország-bírálatról”, „Görögország-bírálatról” még senki sem hallott? Még „Németország-bírálatról” sem, holott ez az ország, történelme okán talán megérdemelné a kitüntetett figyelmet – ezt a kérdést járja körbe Gadó János a Szombat folyóiratban megjelent írásában.
(…) Kétezer évvel ezelőtt a zsidók Isten kiválasztott népeként tekintettek magukra. A zsidóság egyik áramlata, amelyet később kereszténységnek neveztek el, ezt a kiválasztottságot elvitatta és azt állította, hogy mivel a zsidók nem fogadták el Jézus messiási mivoltát, elvesztették kiválasztottságukat, amely ily módon átszállt az egyházra. A világhatalommá (és világi hatalommá) váló keresztény egyházat az elkövetkező évszázadokban mindig irritálta a zsidó nép léte és hitvallása, amely önmagában kihívás volt a keresztények önképe ellen. A zsidók elüldözése a középkori keresztény királyságokból szorosan összefüggött ezzel az irritáló kihívással.
A Holokauszttal a nyugati világ önképe összeomlott. A nácik és szövetségeseik az ipari méretű népirtással addig ismeretlen erkölcsi mélységekbe rántották az emberiséget.
„A mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot” – írta Kertész Imre.
Az emberiségnek a 2. világháború után nem volt más választása, minthogy ezt a mélységet válassza – abszolút nulla pontként – az új erkölcsi rend igazodási pontjának. Ennek az új morálnak lett a jelmondata a „Soha többé!”. (Lásd Adorno erkölcsi parancsát, a „negatív kategorikus imperatívuszt”, miszerint a cselekedeteink legfontosabb igazodási pontja, hogy Auschwitz ne történhessen meg még egyszer.)
Mivel azonban a Holokauszt áldozatai a zsidók voltak, ennek az új erkölcsi rendnek ismét csak ők lettek a letéteményesei. A (poszt)keresztény világ, amely egyszer és mindenkorra meg akart szabadulni a zsidóktól és az ő nehezen viselhető kiválasztottságuktól, válaszul újfent megkapta a zsidókat, mint a poszt-holokauszt világrend jelképeit és őrizőit.
Ez az új kiválasztottság azonban a népek számára éppen olyan nehezen viselhető, mint a régi volt és éppen olyan dühödt ellenreakciókat vált ki. Változatlanul fennáll az igény a zsidókkal szembeni erkölcsi fölény visszaállítására. (A sokat idézett bon mot szerint „a németek sosem fogják megbocsájtani a zsidóknak a Holokausztot”.)
A zsidó nép kiebrudalása a másodszorra is (akarata ellenére) osztályészéül jutott kiválasztott státuszából jelenleg gőzerővel folyik. A népirtás Izrael elleni hazug vádja jelenleg ennek első számú eszköze. Az üzenetet könnyű átlátni: a zsidók nem jobbak, mint a nácik, tehát a népekkel szembeni erkölcsi fölényük teljesen indokolatlan. A nem létező népirtás állítólagos áldozatai a palesztinok, akiknek mérhetetlen és elviselhetetlen szenvedését tanúsító képsorok szüntelen áradata ilyen kontextusban értelmezendő. Az emiatti – az egész világon végigsöprő és hisztériába átcsapó – mérhetetlen erkölcsi fölháborodás kiváltó oka
az az archaikus mélységekből előtörő vágy, hogy a zsidókkal szemben fennálló erkölcsi adósság elviselhetetlen terhétől megszabaduljanak.
Az „Izrael-bírálat” hiteles kontextusa ez. Minden – állítólag – éhező palesztin gyerek képének kettős üzenete van: egy aktuálpolitikai és egy eszkatológikus. A küzdelem a nem zsidó világ identitásának helyreállításáért folyik – innen a küzdelmet átható elementáris düh és apokaliptikus képi háttér. A Free Palestine! csatakiáltás (és ennek különböző alakváltozatai) valójában ezt üzenik: szabaduljunk meg a zsidóktól és attól az erkölcsi világrendtől, amelyet ők képviselnek.
A tévéhíradók és online portálok címoldalán hömpölygő képek az állítólag palesztinok közé lövöldöző izraeli katonákról, az ezt követő mérhetetlen fölháborodás, a 28 nyugati ország nyilatkozta mindennek tűrhetetlenségéről ugyanazt fejezi ki: elég volt abból, hogy a zsidók prédikáljanak nekünk erkölcsről. Majd mi prédikálunk nekik erkölcsről. Nem mi vagyunk a tévelygők, hanem ők azok. Mi tanultunk a Holokausztból, ők sajnos nem tanultak – de mi majd megtanítjuk őket.
Ebben a kontextusban értelmezhető az a tény, hogy a palesztinok szenvedésén felháborodókat nem érdekli a kurdok, a drúzok, jazidik, a tibetiek és számtalan más elnyomott kisebbség szenvedése – ezért ugyanis nem lehet a zsidókat felelősé tenni.
A fentiek fényében értelmezendő az, amikor elemzők arról írnak, hogy a „fogalmak definíciójáért” folyik a küzdelem. Igen, valóban: a zsidóktól igyekeznek elvitatni az erkölcsileg mértékadó közösség szerepét. Ahogy egy ismert izraeli szerző, Yossi Klein Halévy fogalmazott :
„A gyökerek mélyebbek és bonyolultabbak. Olyan törlést (Auslöschung) tapasztalunk, amely a keresztény teológia közvetlen folytatása a szekuláris szférában. A régi teológiában mi, zsidók lemondtunk saját történelmünkről. Az immár az egyházé volt. Nem voltunk többé Izrael. Az egyház volt az új Izrael. Ma ez szekuláris módon folytatódik. A zsidók már nem tartoznak a saját történelmükhöz. Izrael már nem Izrael. Palesztina az. Még a Soá is a másik oldal alkotórészévé válik ebben a narratívában. Ez most már a palesztinai holokauszt és Gáza a varsói gettó.”
És az új narratíva része egyebek közt az antiszemitizmus definíciójának előjoga. Ennek elvitatásával a legkomolyabb fegyvert ütnék ki a zsidók kezéből. (Lásd az IHRA antiszemitizmus definíciója körüli harcokat.)
* * *
Amit jelenleg átélünk, az a zsidó állam elleni globális médiapogrom. Csak most nem az orosz antiszemita sajtó és cári titkosrendőrség hergeli a leitatott ukrán parasztokat, hanem a New York Times és a BDS-mozgalom hergeli a „progresszív” tüntetőket, mindenekelőtt az egyetemek diákjait. Ami a múlt század fordulóján a csőcselék ügye volt, miközben az úri népek finnyásan félrenéztek, azt ma az öntudatos, progresszív, az emberi nem jobbítására felesküdött elit rétegek, a crème de la crème büszkén hordozza zászlaján.
Gadó János cikkét teljes terjedelmében a Szombatban olvashatják. Borítókép: Kitkatcrazy/Wikipédia
