„Pártot ütött Korách…”
– Ahhoz, hogy valaki jó vezető lehessen, a rátermettség, a tapasztalat és a tudás kevés, ha nincs hozzá értelem és érzelem, amit képes alárendelni a Tóra által képviselt isteni akaratnak – tanítja írásában Szerdócz Ervin rabbi.
Korách, Mózes okos és gazdag unokaöccse, nem bírta elviselni, hogy nem ő a vezető. Magának vindikálta a fejedelmi rangot. Azt állította, hogy a törvények nem logikusak, nem is Isten törvényei, csupán rokona képzeletének szüleményei. Áron főpapi kinevezése sem isteni jóváhagyással történt. Személyes ambíciója, „kancsalul festett” önképe lázadást generált. Nincs tisztában azzal, hogy a rátermettség, a tapasztalat és a tudás kevés ahhoz, hogy valaki jó vezető lehessen, ha nem párosul értelemmel és érzelemmel, amit képes alárendelni a Tóra által képviselt isteni akaratnak.
Rási (Slomo Jichákí rabbi Troyes 1040-1105) szerint Korách lázadása „félszemű csőlátásának” következménye. Nem vette tudomásul a figyelmeztetést: „el ne térjetek szívetek és szemeitek után”. (IV.M15:39)
Az értelmes, tudatosan élő ember (egy vezető annál is inkább), a felmerülő akadályokat, azok megoldásának lehetőségét több szempontból, „két szemmel” veszi „szemügyre”. Korách csak „egy szemét” használta körülményeinek felmérésében. Csőlátása fókuszában hatalomvágya volt. Ez vezette félre, ez okozta vesztét.
Az ember ne legyen „csőlátású”. Legyen körültekintő, „két szemmel”, jobb és bal szemszögből lássa a világot, lássa saját helyzetét, lehetőségeit környezete optikájában.
Jehosuá ben Práchjá rabbi tanította: „…minden embert a jó oldaláról ítélj meg” (Misna Ávot 1/6) Metaforikus értelemben a „minden embert” úgy is értelmezhetjük, hogy „az egész embert”. Ha embertársunkról mondunk véleményt, az egész embert vizsgáljuk. Több szempontból mérlegeljünk. Vegyük figyelembe erősségeit és gyengeségeit is egyaránt. Ne hagyjuk figyelmen kívül életkörülményeit, az életét befolyásoló körülményeket. Ha ezt megtesszük, akkor megvan annak a lehetősége, hogy más szemmel fogjuk látni, és kedvezőbben fogjuk megítélni őt. Korách hatalomra vágyott és csúnyán elbukott.
Egyszer egy tanítvány megkérdezte Mesterét: nem bántja lelked, nem lázong büszkeséged, hogy milyen egyformák vagyunk az állatokkal az elmúlásban? Ember és szemétdombon kúszó féreg egyformán elhullanak, élettelenül terülhetnek el egy pillanat alatt.
Ítéleted nem helyes, fiam, válaszolt a Mester. Éppen a halál különböztet meg az állatoktól. A halál az, amiben feltűnik az igaz emberi, a magasabb, a nemesebb, a gyöngédebb, ami megszépíti és megkülönbözteti elmúlásunkat minden más teremtménytől.
A tanítvány tovább faggatta Mesterét: mi lehet szép a halálban? Mi lehet nemes és gyöngéd az elmúlásban?
A nyughelye! A „SÍR”, amelybe elhelyezik testét. A szavak, amikkel elbúcsúztatják szellemét. Halálozásának évfordulója, amikor megemlékeznek róla, válaszolt a Mester. Nem úgy, mint a lázadó Korachról és a lázadó gyülekezetről: „…leszálltak elevenen a sírba és befödte őket a föld, és elvesztek a gyülekezet köréből.” (IV.M. 16/33)
