Saját gyermekeink, ha hősi halottak…
Olyan izraeli szülők jártak a Dohány utcai zsinagógában tegnap, akiknek gyermekei az IDF katonáiként haltak meg a gázai háborúban. Lelkileg alig van annál megterhelőbb, mint egy gyászoló szülőt a gyermeke elvesztéséről kérdezni, de vannak helyzetek, amikor meg kell tenni. Éppen azért, amiért ezek a szülők megnyíltak előttünk: közösen talán könnyebb feldolgozni azt, amit amúgy nem lehet. A soha nem múló kínt.
A Dohány utcai zsinagóga előtt leparkolt különbuszból kiszálló emberekről már messziről látni, hogy izraeliek, mert valahogy mindegyikük olyan ismerős: elvégre Izraelben százával, ezrével jönnek szembe ilyen zsidók az utcán. Magabiztosak, energikusak, hangosak, kemény kiállásúak. Megtörhetetlennek tűnnek, mint minden belevaló és büszke szabre. De ezek a látogatók annyiban mégis különböznek másoktól, hogy súlyos terhet cipelnek magukkal, pontosabban szólva elviselhetetlenül súlyos hiányt: a gázai háborúban elesett gyermekeiket gyászolják mindannyian.
Azért vannak együtt, mert közösen talán könnyebb feldolgozni azt, amit amúgy nem lehet. Hiszen olyan kötelék fűzi össze őket, mint a harcteret megjárt bajtársakat: életre szóló és másokkal meg nem osztható.
Nézzük az arcokat, a jellegzetes közel-keleti arcokat, és hiába a mosolygósra igazított szem, mintha mindegyiküknek ugyanolyan volna a tekintete. Nem, nem megtört, és nem is elkeseredett. Hanem mély és elmélyült. Igen, van valami mélységes mély tudás és tapasztalat ezekben a szemekben, olyasvalami, ami csak a személyes poklot megjárt ember tekintetéből árad.
A zsinagóga bejáratánál fényképeket nyomnak a kezünkbe: katonák fotóit, hősi halottak fotóit, a saját gyermekeik fotóit. Csupa mosoly, csupa élet, csupa vidámság árad szét azokon a fiatal arcokon, s nehéz elhinni, hogy ezek a fiatal emberek már nincsenek többé.
Bátorságot gyűjtök, hogy tudjak beszélni egy házaspárral, Olival és Meirrel, akik a 21 éves fiúkat veszítették el 2023. októberében. Megtudom tőlük, hogy a fiúnak már csak egy hónapja volt hátra a katonai szolgálatból, amikor az október 7-i rettenet megtörtént. Hősként harcolt a terroristák ellen és hősként esett el…
A szülők azért vannak itt, hogy együtt legyenek a többi gyászolóval, és azt mondják: európai útjuk során a zsidó közösségektől támogatást, együttérzést, szeretetet kapnak. És sok ölelést. Ez utóbbit én sem tudom megállni – habár nem láttam őket korábban, s tán nem is találkozom velük soha többé, úgy ölelem meg őket, ahogyan csak a családtagokat szokás. Megengedik, hogy lefotózzam őket, s a fénykép kedvéért felmutatják a halott fiuk fotóját is:
Szebb hátteret el sem tudok képzelni: mögöttük a Dohány utcai zsinagóga gyönyörűséges, szakrális tere, ahonnan az elmúlt évtizedekben megannyi fohász, áldás és ima szállt már az ég felé. Szálljon hát most is: legyen áldott az Izrael védelmében elesett hősök emléke…!
