Az alázat az első, aminek a főpap formát és keretet ad
– Minden nap meghozzuk magunk napi „áldozatát”. De amikor a napnak vége, a nap terhét már magunk mögött kell hagynunk, nem cipelhetjük azt tovább – tanítja írásában Szerdócz Ervin újpesti rabbi.
„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye ki a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.” ( III.M.6/4.)
Az Áron főpap és fiai felavatását megelőző pillanatokról olvasunk. Áron, Mózes testvére bemutatta főpapi szolgálata talán legfontosabb elemét, az égőáldozatot, mely saját negatív és rossz gondolataira hozott engesztelést. Azt követően bemutatta saját bűnáldozatát, majd a közösségi áldozatot és végül a békeáldozatot. Óriási feladat, óriási felelősség.
A kegyelem nagy pillanatában az égőáldozatot a főpapi ornátusban mutatta be. Köntösét legfinomabb hófehér egyiptomi lenből készítették. Arannyal volt hímezve, mellén a misztikus Efod, vállain az Urim és Tumim. Fején „micnefet”, a papi süveg. Még alsónadrágot is viselt, hogy amikor felmegy a tizenöt lépcsőn a Szentek Szentje függönye elé, az őt alulról nézők ne lássák szemérmét. Végül bemutatta saját papi áldozatát, amit teljes egészében elégettek.
Mi lett volna az áldozatokat követő logikus forgatókönyv? Az, hogy a főpap elvonul egy csendes helyre, kényelmesen megpihen, egy, az őt megillető alkalmatosságon és elmerül a múlton és a jövőn. Ezzel szemben mi volt a számára kötelező előírás? A Tóra így rendelkezik:
„Azután vesse le ruháját öltsön más ruhát és vigye a hamut a táboron kívülre, tiszta helyre.”
A kérdés az, hogy nem sérti-e a ruhaváltás a főpap nimbuszát. Érezzük, hogy itt valami másról és valami fontosról van szó. A főpap leveti a reprezentációt jelentő díszruhát. Ünnepélyesen a nép mellé áll a nép nevében. Ez a gesztus az alázaté. Az alázat az első, aminek formát és keretet ad. Miután bemutatta a nagyon fontos, nagyon jellemző, csak a főpap tisztjéhez tartozó áldozatokat, a hamut kiviszi a táboron kívüli tiszta helyre.
Mit jelent ez?
A főpap, kiemelt minősítésében eltakarítja az aznapi áldozatok minden maradékát. Az oltár kész és alkalmas az új áldozatra. Új helyzetet teremt azzal, hogy eltakarítja a bemutatott áldozatok maradékát. Lezárja a múltat és megnyit egy új, más lehetőséget. Helyet teremt a folyamatosan megújuló újnak, amely kapcsolat Isten és népe, a zsidók között.
Mi ennek a szimbolikus gesztusnak az üzenete?
Emberek vagyunk, saját személyiséggel, lehetőséggel, sorssal. Minden nap megéljük sorsunkat, lehetőségünket, saját választásunkban, a helyzethez való reagálásunkként. Meghozzuk a magunk napi „áldozatát”. De amikor a napnak vége, a nap terhét már magunk mögött kell hagynunk, nem cipelhetjük azt tovább.
Le kell zárnunk, ki kell vonulnunk tudatunkból. Lezártnak kell nyilvánítanunk minden terhelőt.
Nem a büszkeség díszes köntösében, hanem az alázat egyszerű őszinteségében, el kell takarítanunk magunkból minden nativitást. Tiszta helyre kell tennünk, ami azt jelenti, hogy ezáltal megtisztulva, új lappal lépünk tovább: előre. S mindezt tegyük nap mint nap istenfélelemmel, a felelősségünk tudatában!
