A magyar történelem legsötétebb napjára emlékeztünk március 19-én
Magyarország történelmének egyik legsötétebb napjára, 1944.
március 19-re emlékeztek a Rumbach Zsinagógában a Kislány a pokolban című
monodrámával, arra a napra, amikor a náci Németország megszállta hazánkat. „Ez
a dátum nem csupán Magyarország függetlenségének végét, hosszú évtizedekig
tartó felfüggesztését jelentette, hanem egy olyan időszak kezdetét is, amely
rengeteg szenvedést és tragédiát hozott az ország lakóira és különösen,
összehasonlíthatatlan mértékben a magyarországi zsidóságra” – fogalmazott dr.
Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke.
Március 19-én dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke a
következő beszédet mondta el:
1944 elején Magyarország még mindig próbált lavírozni a
világháború vérzivatarában. A magyar vezetés – bár szövetségese volt a Harmadik
Birodalomnak – igyekezett lazítani a kapcsolatot Németországgal és puhatolózott
a nyugati hatalmaknál egy esetleges különbéke és a háborúból való kilépés
lehetőségéről. Bármennyire is kidolgozatlanok és bizonyos szempontból naivak voltak
ezek a próbálkozások, Hitler tisztában volt egy magyar kiugrás veszélyével a Harmadik
Birodalom háborús erőfeszítéseire és a keleti fronton zajló harcokra nézve. Úgy
döntött, hogy katonai erővel biztosítja Magyarország hűségét és a háború
folytatása szempontjából nélkülözhetetlen erőforrásait. A
„Margaréta-hadművelet” néven ismertté vált megszállás keretében a német
csapatok átlépték az ország határát és néhány jelentéktelen kísérlettől
eltekintve ellenállás nélkül átvették a hatalmat.
Ez a nap gyökeres fordulatot hozott Magyarország történetében
és különösen a zsidóság sorsában. A német jelenléttel a magyar politikai
életben is radikális változások történtek. A Horthy-korszak addigi egyensúlyozó
politikája megszűnt, és a nácik támogatásával szélsőségesebb erők kerültek
hatalomra. A megszállás után megalakult Sztójay Döme vezette bábkormány teljes
mértékben kiszolgálta a német érdekeket.
A fordulat legszörnyűbb következményei a magyar zsidóságot
érték. Az állami segítséggel évtizedeken át gerjesztett antiszemitizmus
következményeit már addig is megszenvedte a közösség. Az 1938-tól sorozatosan
bevezetett zsidóellenes törvények és rendelkezések számos tekintetben súlyosan korlátozták
a zsidónak minősülő személyek életkörülményeit. Az 1941-es kőrösmezei
deportálás során mintegy 18 ezer nem magyar állampolgárként minősített zsidót toloncoltak
ki az országból és túlnyomó többségüket Einsatzgruppé-k végezték ki a
frontvonal mögött Ukrajnában. Munkaszolgálatos zsidó férfiak tízezrei vesztek
oda, és nem csupán az ellenség kezétől, a keleti fronton aknát szedve,
erődítéseket építve, vagy hazai és szerbiai bányákban. Mégis, a zsidó lakosság
többsége bízott Horthy kormányzóban, bízott abban, hogy nem osztoznak a többi
európai zsidó sorsában. Bíztak abban, hogy habár a kormány intézkedései sokukat
elszegényítette, sokukat nyomorba döntötte, ennek ellenére a nők, az idősek és
a gyermekek élete nincs veszélyben. Tévedtek.
Mi, akik nem éltünk még akkor, felmenőink történeteiből ismerhettük
meg a megszállás kijózanító pillanatát. „Akkor, a bevonuló náci hadsereg
bevonulásakor éreztük úgy, hogy elvesztünk” – mesélték. Valóban, a megszállást
követő négy hét alatt egymást érték az egyre ellenségesebb és fenyegetőbb
rendelkezések a beszolgáltatásokról, a sárga csillag viseléséről, kijárási
tilalomról, a zsidók kitiltásáról kulturális és sportlétesítményekből, és a
negyedik hét végén az első gettókba történt költöztetésről.
Eichmann és emberei néhány hónap alatt közel 440 ezer magyar
zsidó deportálását szervezték meg az auschwitzi megsemmisítő táborba, ahol a
többségüket azonnal elpusztították. Sohasem szabad megfeledkeznünk azonban
arról, hogy Eichmann egységének létszáma nem érte el a kétszáz főt. Ekkora
tömeg elszállításához a magyar közigazgatás hathatós közreműködése kellett, a
főispánoktól kezdve a polgármestereken át az utolsó vasutasig, mindez a
fegyveres erők, különösen a csendőrség hathatós támogatásával. Az egész
tragikus folyamat az antiszemiták lelkesedése és a lakosság többségének közömbös
érdektelensége mellett játszódott le. Ez volt a holokauszt egyik leggyorsabb és
legbrutálisabb művelete, amely egyben Magyarország történetének legfájdalmasabb
tragédiáját is jelentette.
Horthy kormányzó, felismerve, hogy az ország a vesztes
oldalon áll, a teljes vidéki zsidóság elszállítását követően leállította a további
deportálást. A megmaradt budapesti zsidóságra ősztől újabb megpróbáltatások vártak,
a halálmenetek az osztrák határra, a Duna parti kivégzések, a budapesti gettó
mintegy tízezer szerencsétlen áldozata. Az ő szenvedésük és mindemellett az
ország teljes kifosztása, a kegyetlen háborús veszteségek és az emberéletekben
mérhető ár mind-mind ennek a végzetes márciusi napnak a következményei.
Miért fontos számunkra, hogy ma, 81 évvel később is
megemlékezzünk erről a napról?
Az emlékezés nem csupán a múlt tisztelete, hanem egyben
felelősség is. Azok a tragédiák, amelyeket a német megszállás magával hozott,
figyelmeztetésként szolgálnak mindannyiunk számára. Emlékeznünk kell arra, hogy
milyen veszélyeket hordoz magában a szélsőségesség és a gyűlölet politikája.
Meg kell értenünk, hogy biztonságunk és jogaink nem maguktól értetődőek – meg
kell küzdenünk értük, hogy soha többé ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák.
Ma, amikor Európa és a világ az antiszemitizmus újabb
hullámával néz szembe, amikor az Izrael-ellenes gyűlölet korábban
elképzelhetetlen méreteket öltött különösen fontos, hogy tanuljunk a
történelemből. Nem engedhetjük meg, hogy a múlt borzalmai feledésbe merüljenek.
Ma, amikor lerójuk kegyeletünket a német megszállás áldozatai előtt, ma, amikor
megemlékezünk a vészkorszakot megszenvedett felmenőinkről, meg kell erősítenünk
eltökéltségünket, hogy mindent megteszünk közösségünk védelme és biztonsága
érdekében, valamint ezen túlmenően is, a béke, az emberi méltóság és a
szabadság védelmében.
Soha ne felejtsünk! Soha ne hagyjuk, hogy a történelem
megismételje önmagát! Adózzunk ma főhajtással azok emlékének, akik a megszállás és annak
következményei miatt szenvedtek. Emlékezünk a mártírokra, az áldozatokra,
azokra, akik elvesztették szeretteiket, és azokra, akik bátran szembeszálltak
az elnyomással. Az ő emlékük legyen örök, és az ő történetük legyen tanulság
számunkra.
Seihije Zihronám livráhá! Emlékük legyen áldott!
Fotók: Ritter Doron / Mazsihisz
