Megemlékezés az 1944-ben Horthyligetre hurcolt zsidó újságírókról
A budapesti Boráros téren tavaly felállított emlékműnél rendezett megemlékezést az 1944-ben a horthyligeti gyűjtő- és deportáló táborba hurcolt zsidó újságírók tiszteletére a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) a Magyar Újságírók Országos Szövetségével (MÚOSZ) közösen. Az alábbiakban Baranyi Krisztina polgármester, Vicsek Ferenc újságíró és Zoltán Gábor író beszédéből idézünk.
Dr. Schiffer János, a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) elnöke a köszöntő beszédében szóvá tette, hogy a megemlékezésre éppen azok nem voltak kíváncsiak, akiket a sajtónapon ünnepelnek: a sajtó munkatársai. S valóban, a IX. kerületi önkormányzat lapjának, a 9 Magazinnak az újságíróin, valamint a Mazsihisz.hu munkatársán kívül egy lapszerkesztőség, televíziós stáb vagy rádiócsatorna sem képviseltette magát. Holott – mint arra Schiffer rámutatott – ha a szerkesztőségek saját maguk sem tartják fontosnak, hogy megemlékezzenek azokról a kollégáikról, akiket a vészkorszakban a származásuk és a hivatásuk miatt üldöztek, akkor kétséges, hogy egyáltalán van-e értelme a nyilvános kiállásnak a hatalom által támadottakért.
A horthilgeti emlékmű, Varga Tamás szobrászművész alkotása. Fotó: Mazsihisz.hu
Baranyi Krisztina, a IX. kerület polgármestere többek között azt mondta: „nyilván nem véletlenül vadászott a fasiszta hatalom külön a vezető humán értelmiségiekre. Akik akkor már sok éve jogfosztott, kisemmizett, üldözött polgárai voltak az országnak, de még így is veszélyt jelentettek a zsarnokságra”. Hozzátette: a diktatúráknak üresfejű alattvalókra van szükségük. Akiknek nem tudják elvenni az eszét, azt elhallgattatják erőszakkal. Jobb esetben elüldözik, rosszabb esetben meggyilkolják. A náci diktatúra pedig köztudottan a legrosszabb eset volt”.
A polgármester azt mondta: „Horthyliget áldozatainak nemcsak emléke, hanem tanulsága is van. Ahol a hatalom gyűlöletpropagandát folytat származás, vallás, bőrszín vagy szexuális orientáció alapján, ott a nácizmus szelleme terjeng”.
Keserűen szellemes beszédet mondott Vicsek Ferenc újságíró, a MÚOSZ alelnöke, aki arról beszélt, hogy miről nem beszél, hiszen „első pillantásra semmi köze mindannak a mai Magyarországhoz, ami 81 éve történt Budapesten, illetve Csepelen, lényegében tehát Magyarországon”…
Így fogalmazott: „mivel semmi köze mindannak a mai Magyarországhoz, ami 81 éve történt Budapesten, illetve Csepelen, de lényegében Magyarországon, ezért nem fogok arról se beszélni, hogy mennyire voltak konkrétak azok a vádak, amelyek alapján a halálba küldték a csepeli gyűjtőtáborba összegyűjtött zsidókat. Nem azért nem fogok erről beszélni, mert nyilvánvalóan egyáltalán nem voltak konkrétak a vádak velük szemben, hanem azért, mert arról szeretnék beszélni már végre, ami ma van Magyarországon”.
Vicsek Ferenc azt mondta: „Egykori kollégáimat burkoltan megfogalmazott véleményükért küldték a halálba. Illetve, dehogy azért, amit csináltak. Hanem csak azért, mert zsidók voltak, és újságot írtak, vagy ügyvédek voltak, vagy művészek, és akkor rájuk már genetikai alapon kiszabható volt a büntetés. Nem folytatom, mert megígértem, hogy erről a fasisztoid rendszerről nem fogok beszélni”.
Zoltán Gábor író. Fotó: Stépán Virág / 9 Magazin
Hasonlóan ironikus hangot ütött meg Zoltán Gábor író is, az Orgia című regény szerzője, aki így kezdte beszédét:
– Nem mondom, hogy nem értem, ami történt. Hogy zsidónak minősülő budapesti újságírókat és más értelmiségieket negyvennégy tavaszán összeszedtek, és elvittek Horthyligetre. Értem, mit jelent az, hogy „minősül”: függetlenül attól, hogy az egyén minek tartja magát, kereszténynek vagy zsidónak, hogy tagja-e valamilyen egyháznak vagy hitetlen, tekintet nélkül arra, hogy mennyire azonosul a magyar nemzettel, hogy netán a magyar a nyelv kifinomult használatát tekinti-e hivatásának, legszentebb ügyének, csak az számít, hogy a nagyszüleit megkeresztelték-e, hogy van-e arról papír.
Mint mondta: „Azt is tökéletesen értem, miért kezdtek német licenc alapján harci repülőgépeket gyártani a Csepel-szigeten, értem, hogy a brit és amerikai légierő miért nem küldte bombázóit Magyarország iparának és közlekedésének elpusztítására egészen 1944 márciusáig, valamint azt, hogy ennek a kíméletnek miért lett vége a német bevonulás és a Sztójay-kormány beiktatása után. Hogy aztán a repülőgépgyár részleges lerombolása után miért vittek Horthyligetre zsidókat, az is érthető: ha újabb bombatámadás éri a Csepel-szigetet, végezzenek azokkal a zsidókkal a nyugati szövetségesek bombái, és mindenesetre addig is szenvedjenek”.
Mint Zoltán Gábor megjegyezte: Semmi érthetetlen nincs abban, hogy a keresztény nemzeti újságíróknak nem volt elég a tudat, hogy zsidó pályatársaik cikkeit soha többé nem nyomtatják újságlapokra, látni is akarták, ahogy a polgári létből kitaszítva, megalázottan sínylődnek, érthető, hogy utánuk mentek Horthyligetre, és kamera elé sorakoztatták a nagy presztízsű fővárosi lapok munkatársait, hogy aztán a fotókkal a nemzeti olvasóközönség kárörömét táplálják.
Beszédét így zárta: „Sajnos a kommunizmus nem csökkentette, hanem fokozta az antiszemitizmust. A kommunisták a jövő felé fordultak, és spongyát borítottak a múltra. Később remélni lehetett, hogy a széles tömegek nyomorának enyhítése, a jólét kiiktatja a társadalmakból a gyűlöletet, és a múlt feltárása, bevallása is ígéretes módszernek tűnt. Egy darabig úgy hihettük, hogy ezek a módszerek működnek – sajnos, most ez sem látszik annyira biztosnak. Persze ha a demokratikus berendezkedés nem nyújt garanciát a zsidóellenesség ellen, lehet megint a diktátorokhoz folyamodni, tőlük remélni védelmet. Hát nem tudom”.
Baranyi Krisztina, Vicsek Ferenc és Zoltán Gábor beszédét teljes terjedelmében a MÚOSZ honlapján olvashatják el.
Borítókép: Sommer Katalin holokauszt-túlélő és Baranyi Krisztina megkoszorúzza a horthyligeti áldozatok emlékművét. Fotó: Villányi András
