Ráhel sírása a zsidó történelemben – Jó szombatot!

Jákob azt kéri halálos ágyán Józseftől, hogy otthon, a Kánaán
földjén temessék el, „ha majd elnyugszom atyáimmal, akkor vígy el engem
Egyiptomból és temess el az ő temetőhelyükön”.  

Jákob a halálos ágyán viszonylag váratlanul rég halott
szerelméről, József édesanyjáról, Ráhelről kezd el beszélni, arról, hogy
meghalt mellette az országúton és ott, az út mentén temette el. Ez, ami azt
illeti, nem támogatja az előbbi kérését, hogy őt sokkal messzebbről is vigyék
haza eltemetni. Miért nem tette meg Jákob annak, akit a legjobban szeretett épp
azt, ami neki magának a legfontosabb?

A régi kommentátorok szerint azért, mert ez volt Isten
szándéka. 

Isten azt akarta, hogy Ráhel, a leginkább szeretett, az út mentén,
útközben nyugodjon, hogy amikor arra járnak majd Izraelnek a babiloni fogságba
menő lányai és fiai, elhaladjanak a sír mellett és Ráhel felkeljen, ahogy
Jeremiás prófétánál áll és kerervesen sirassa gyermekeit. Erre pedig azért volt
szükség, hogy Isten szíve is összeszoruljon az ősanya fájdalmától, megbocsássa
Izrael bűneit idővel és hazavezesse őket a fogságból – így végződik, mint
láttuk, a Tóra.

Minden ki van találva.

Csak az a kérdés, miért kell Istennek ilyen bonyolult módon
elrendeznie önmagával, hogy megbocsásson majd, ha egyszer eleve is meg akar
bocsátani?

Miért állít önmagának ilyen bonyolult érzelmi csapdát épp
ennek a történetnek a végén, amely az érzelmi csapdahelyzetekről szólt? 

Azért,
mert aki szeret, az már nem egészen mindenható. Kiszolgáltatott az érzelmeinek,
a haragjának és a szeretetének egyaránt. Tudja, hogy ha eluralkodik is rajta a
féltékeny düh Izrael viselt dolgai, hűtlensége felett, Ráhel sírása majd
megengeszteli.

A történet vége Isten számára is nyitott, ketten írják majd
meg ezt a fejezetét Ráhellel. Azért nyitottak a történeteink, mert Isten
társszerzői vagyunk. Jó erre emlékezni az új évben.

Békés szombatot kívánunk!

Vári György írása

---

---