„Ábrám lement Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék…”
– Lehet-e összefügés a „Menj!” isteni parancs, a küldetéstudat és a megvalósulás szerencsefaktora között? – ezt a kérdést veti fel írásában Szerdócz Ervin újpesti rabbi a LEH LEHÁ hetiszakasz kapcsán.
Ábrahám (akkor még Ábrám) felszólítást kap Istentől: „Menj el az országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked.” (I.M.12/1.) Az Ősapa minden ellenkezés nélkül engedelmeskedik a parancsnak annak ellenére, hogy szerette, megszokta a helyet, ahol felmenői több nemzedék óta éltek. Eljut feleségével és rokonával Sekem helységbe, ahol viszont ígéretet kap: „…nagy néppé teszlek, megáldalak és naggyá teszem nevedet…” (u.o.12/2) majd: „A te magzatodnak adom ezt az országot.” (u.o.12/7) Ezek után éhínség tör ki Kánaánban és az Ősapa az előbbi, helyhez kötött isteni ígéretek ellenére feleségével elhagyja az országot és Egyiptomba megy.
Felvetődik a kérdés: vétett-e az Ősapa Isten parancsa ellen azzal, hogy otthagyja a helyet, amit Isten „mutatott” neki? Az az igazság, hogy Isten nem mondta meg Ábrahámnak, hogy pontosan hova kell mennie. Isten szabad utat adott az Ősapa önálló döntéséhez. Azt hihetjük, hogy Isten történelemirányító, sorsformáló víziójában csupán egy szempont fontos. Az, hogy küldetése teljesítésekor tiszta szándék vezesse. Amennyiben Ábrahám tudta volna, hogy mi az útjának végcélja, akkor a köztes állomásokon ért akadályok, nehézségek, veszélyek megingathatták volna hitét, meggyőződését és eltökéltségét abban, hogy küldetése van és minden, amit tesz, Isten akaratának teljesítése. Az isteni parancs lényegének teleológiai eleme nem helyhez kötött. A parancs esszenciális lényege a „Menj” parancs teljesítésében van: „Menj…a végső, és ismeretlen „cél” felé! „Menj”, mert Istennek terve van veled. „Menj”, mert sorsod elfogadásával teljesíted Isten akaratát.
Ábrahám története arra figyelmezteti az embert, hogy az élet egyes állomáshelyei, helyzetei nem azért fontosak, lényegesek, mert azon keresztül eljut valahova, hanem azért, mert minden egyes „életállomáson” tanúsított viselkedési forma határozza meg, hogy végül miként, miért és hova jut, és mit ér el az ember.
Ábrahám viselkedése, példakép nemzedékek számára, ahogyan azt a Talmud állítja: „A jóindulat, az alázatos szellem és a szerény lélek, (mint a pozitivitás lényegi elemei) ezek teszik az embert Ábrahám tanítványává. Míg a rosszhiszeműség, a fennhéjázó szellem, a kevély lélek Bileám (mint negatívitás) ismertetőjelei. (Avot.5/19)
Mózes tanitómesterünk halálát követően Józsua a negyven év pusztai vándorlás után ezt mondta népének: „Tanúi vagytok tenmagatoknak, hogy ti választottátok magatoknak…az Örökkévalót, hogy Őt szolgáljátok!” (Józsua 24/22)
Ezek után felvetődik még egy kérdés. A Mindenható és Mindentudó Isten pontosan ismerte Ábrahám jellemét? Szabad akaratot és kezet adott Ábrahám minden döntéséhez. Ábrahámnak egyvalamiről nem volt tudomása. Talán fel sem fogta, hogy minden, a „Menj” által vezérelt útján szerencse követte. Ha nem derült ki, mi volt az értelme, célja a „Menj” parancsnak, a Talmudból megtudhatjuk, hogy mi a nemzedékeken túlmutató, mindenkori „Menj” opció értelme. „Menj!”
„Változtasd meg a helyed és megváltozik szerencséd!” (Sábát 86/9)
