Ahol elhitetik a Pesti Polgárral…
Fesztbaum Béla kiválóan összeválogatott írásokkal, dalokkal – kuplék és sanzonok –, publicisztikai művekkel és humoreszkekkel, makro- és mikroképekkel társadalmi pannót festett föl. Ez a kabaré: újságírás a színpadon. Mindenkit lehetett gúnyolni – a kabaré bátorsága a gyávaság leplezése… Bedő J. István írása Fesztbaum Béla és Termes Rita Pesti polgár című előadásáról, amelyet a 26. Zsidó Kulturális Fesztiválon láthattunk a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában.
Mindig rendkívül érdekes tud lenni, ha valaki „piaci rést” talál valamilyen meglehetősen ismert témában, amiről egyszer csak kiderül, hogy közel sem annyira ismert. Fesztbaum Béla természetesen első helyen színészként közismert, azt történetesen kevesebben tudják, hogy elkötelezett kutatója az előző századelő – Molnár Ferenc, Heltai, a frissen indult Vígszínház – korának. A 26. Zsidó Kulturális Fesztiválra hozott összeállítása, a Pesti polgár is ennek az egyik vetülete. Tegyük hozzá rögtön: a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában bemutatott új műsor egy másodpercre sem hangzott tudományosan – ám ez egyáltalán nem baj.
Az összeállítás az előző századforduló körüli években indul, a nagy Gründerzeit (cégalapítási láz) idején, amiről tudjuk, hogy meglehetősen szépen indult – habár igen rövid idő múlva kiderült, hogy naaagy-naaagy bajok vannak. És ekkor született meg a Párizsból importált pesti kabaré, ahol mindennel lehetett viccelni, és amiről Gábor Andor azt mondta, hogy a kabaré az a hely, ami elhiteti a pesti polgárral, hogy nincs ok aggodalomra. Sem a politikában, sem az iparban, sem az üzleti életben, sem a társadalomban, sem a családban – sem a hálószobákban. Pedig ok az aggódásra jelen volt mindenhol.
Vagyis ennek a sajátos, lebecsült (valójában alábecsült) szórakoztatóipari terméknek elképesztően fontos szerepe volt: túlélni segített.
Mert ha valamit kinevetünk – politikust, csalót, panamázót, megcsalt férjet/feleséget (még a csalási asszisztenseket is…), akkor nem figyelünk a súlyosabb, a mindennapi létezést nehezítő gondokra. (Ezzel szokás visszaélni, későbbi korokban is…)
Így aztán Fesztbaum kiválóan összeválogatott írásokkal, dalokkal – kuplék és sanzonok –, publicisztikai művekkel és humoreszkekkel, makro- és mikroképekkel társadalmi pannót festett föl. Ez a kabaré: újságírás a színpadon. Mindenkit lehetett gúnyolni – a kabaré bátorsága a gyávaság leplezése. Hallgatjuk, és mire összerakjuk magunkban: a megismert tükörcserepek alapján mindent tudni vélünk korról. A kuplék pedig annak a világnak a kis hőstelen szereplőit rajzolják meg.
Fesztbaum előre bejelenti, hogy mindenféle áthallás csak a véletlen műve. Ennek folytán amikor a politikusok (századfordulós) gazemberségeiről, lopásairól, hitványságáról esik szó, sokszor csattan fel a taps. Arról meg ugye nem tehet a színész, hogy a néző valami másra gondol.
A műsorban kiváló, nagyon ismert szerzők, Molnár Ferenc, Ady, Karinthy Frigyes, Vadnai László, Darvas Szilárd művei találkoztak össze a ma már inkább csak a színészek, énekesek (Boros Géza, Kazal László) nevével megőrzött dalocskákkal – amelyek költeményként nem állták volna meg a helyüket, de színpadon umca-umcával kísérve (na, most egy elfelejtett kifejezést használok) éles társadalomkritikát fogalmaztak meg. Vagyis a maguk nemében értékes alkotások voltak…
De hát ez a nevetős történelmi áttekintés, azért el is facsarítja a szíveket, hiszen következik a Nagy (későbbi nevén: első világ-) Háború. Ami nemigen képes megnevettetni. De Nagy Endre harctéri tudósításának még ez is sikerül!
Itt kell megemlítenem, hogy Fesztbaum szinte kellékek és jelmezek nélkül játszik, de pont itt csupán egy szürke bakasapkát nyom a fejébe, és kétszáz-akárhány ember egyszerre feszülten hallgat, amíg elénekli a Ha majd egyszer mindenki visszajön-t.
(Azért nem akárkik firkantották le ezt a dalt; Szirmai Albert zenéje Emőd Tamás szövegével.) A színészt Termes Rita kísérte zongorán, de inkább úgy fogalmazok: nagy szívvel…
Aztán háború utáni fellélegzés – de Békeffi László már a mozgalmakról és a mozgalmárokról ír (ez utóbbiból három van: a mozgalmi sodródó, a ~ hiéna, aki egyik politikai ~ból a másik ~ba lendül át és vált zászlót, valamint a ~ ígérnök). Ez utóbbinak a 30 szóból és sok blablából álló beszédét a művész fel is olvassa – végig dermedten röhögtünk… Túl ismerős.
A viccekkel is megspékelt, remek ritmusú estből nem maradhatott ki Tabi László ismerős monológja a zsír áráról, Seres Rezső dala – Az ember egy léha, egy könnyelmű senki… – és korunk humanista illúzióját megfogalmazó Örkény-egyperces: Nézzünk bizakodva a jövőbe. Hát…
Nézzünk.
