Koszorúzás a sátoraljaújhelyi börtönlázadás 80. évfordulóján
1944. március 22-én tört ki a levert börtönlázadás Sátoraljaújhelyen, így erre az eseményre úgy lehet tekinteni, mint fegyveres ellenállásra az országot megszálló németekkel szemben. A 80. évforduló alkalmából a NÜB – Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete ma megkoszorúzta a lázadók emlékművét a városban, majd emlékművét a börtönnél. Az alábbiakban dr. Schiffer János elnök beszédét közöljük.
Március 22-én az 1944-ben ezen a napon kitört, és április 6-ig tartó börtönlázadás 80. évfordulójára emlékezünk.
Nyolcvan évvel ezelőtt 423 különböző nemzetiségű fogoly lépett fel a háború és a fasizmus ellen. Voltak köztük vajdaságiak, szlovákok, kárpátaljaiak, erdélyiek, szerbek és magyarok, akik mindannyian a szabadságban vetett hitüket hirdették, és üzenték, hogy a különböző népek képesek együtt élni.
Felléptek a magyarországi rendszer ellen, amely az újvidéki pogromhoz, a Don-kanyarban bekövetkezett tragédiához, a nyilas rémuralomhoz, a magyarországi holokauszthoz, az ország romba döntéséhez vezetett.
A lázadás során csak részben sikerült a fegyőrök lefegyverzése, a külső segítség sem érkezett meg, ellentétben a német megszállókkal. Mégis fontos volt, amit megtettek. Ahogyan az egykori fogoly, Szemere Imre megfogalmazta:
„A sátoraljaújhelyi kitörésnek soha el nem múló érdeme az, hogy a németek nem tudták Magyarországot egy puskalövés nélkül megszállni, és ha hatvanöten hősi halált haltak is, áldozatuk örök például szolgál a zsarnoksággal szembeni harcra!”.
És volt más is, ami fontos példa és üzenet: voltak, akik megpróbálták visszafogni a dühödt gyilkosokat, akik megmutatták, hogy másképpen is lehet cselekedni. Így a felkelők és az áldozatok mellett emlékezzünk meg Lindenberger Lajos börtönparancsnokról is.
Ignatz Bubis német túlélő fogalmazta meg:
„Mi, a Soá áldozatai vagyunk felelősek, hogy minket ne lehessen elfelejteni. – Mert ha az áldozatokat elfelejtik, megölik őket ismét”.
Ha most itt körülnézek, már nem látom Szenes Ivánt és Jámbor Árpádot, akik egyesületünk vezetői voltak. Nem láthatom már Erdős Lászlót, Határ Győzőt és nem látjuk a túlélőket. Egyre kevesebben jönnek el ide emlékezni, emlékeztetni. És emiatt válik Ignatz Bubis felvetése igen súlyos kérdéssé: a felejtéssel ismét megölik őket?
Esterházy Péter ezt írta:
„Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez az egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról, ahol ez emberi téma. A kérdés az, hogy: (…) El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját?”.
Erre a kérdésekre a társadalomnak, a közösségeknek kell megadni a választ, és nemcsak azoknak, akik közvetlenül érintettek, hanem mindenkinek.
A méltó válasz nemcsak az emlékezés, hanem a hangunk felemelése minden gyűlölet, idegenellenesség, értelmetlen háború és kirekesztés ellen.
Nem hagyhatjuk, hogy a holokauszt áldozatait megöljék ismét!
Illusztráció: A börtönlázadás emlékműve (Kerényi Jenő alkotása)
