Ma 145 éve született Albert Einstein, a cionizmus furcsa prófétája
A fény természetéről, a tér és idő kapcsolatairól, az univerzumról szóló elgondolásainkat forradalmasította, nemcsak a modernitás, de az emberiség történetének egyik legnagyobb tudósa volt. És a világ egyik leglelkesebb és ugyanakkor legszkeptikusabb cionistája is, akit David Ben Gurion felkért, hogy legyen Izrael második államelnöke, és aki halálos ágyán is azt a szöveget fogalmazta, amelyben Izraelt akarta köszönteni hetedik születésnapján. A 20. század egyik legnagyobb tudósa 1879 március 14-én látta meg a napvilágot.
Számos helyen élt Európában, köztük a Monarchia városaiban, így Prágában, azelőtt pedig a mi szívünknek még kedvesebb Újvidéken, de a későbbi Izrael területén csak egyszer járt életében, 1922-ben, távol-keleti utazásáról visszatérőben. Rajongva fogadták és ő is a kötődés büszkeségével és szeretetével szólt a cionizmus törekvéseiről, de soha többé nem tért vissza sem a jisuvba, sem később Izraelbe.
Eleinte ódzkodott a cionizmustól, tartott tőle, hogy a zsidó visszatérés konfliktusok, háborúságok forrása lesz, de az európai antiszemitizmus végül meggyőzte arról, hogy helyes a cionisták célkitűzése. Világpolgár volt, de úgy gondolta, hogy „ezt a nacionalizmust ránk kényszerítették”. Ugyanakkor aggodalmai nem szűntek meg: Chaim Weizmannak, tudós kollégájának, a Cionista Világszövetség vezetőjének, Izrael leendő első államelnökének azt mondta, hogy ha nem tudnak békében élni a zsidók az arabokkal, akkor nem tanultunk semmit saját, 2000 évnyi történelmünkből.
Rengeteget segített a Héber Egyetem megalapításában, segítette a Cionista Világszövetség munkáját is.
Amerikában volt, amikor Hitler hatalomra jut és többé már nem tért vissza életében Németországba. Könyveit nyilvánosan elégetik.
Félt, hogy a náci Németország előbb juthat atombombához a szövetségeseknél, ezért – pacifista meggyőződése ellenében – segített Szilárd Leóéknak meggyőzni az Egyesült Államok kormányát, hogy támogassák a nukleáris kutatásokat. Később, már Hirosima és Nagaszaki után elbizonytalanodik abban, hogy jó döntést hozott-e.
Amikor régi ismerőse, Chaim Weizman meghal, David Ben Gurion miniszterelnök őt kéri fel, hogy vegye át a helyét. Einstein kénytelen fájó szívvel visszautasítani a „mélyen megindító” felkérést, mert, mint mondja, nem érzi magát alkalmasnak a szerepre, hogy a zsidó néphez fűzi a legerősebb érzelmi kötelék a világon.
Bár nem hívő családból származott, 12 évesen tett egy kísérletet a vallásos zsidó életformájával, de még a bár micvája előtt abbahagyta, amikor elkezdte – egy vicces módon Max Talmudnak hívott fiatalember hatására – a természettudományokat népszerűsítő könyvek olvasását. Nem volt vallásos zsidó, de hitt a kiátkozott zsidó filozófusnak, Báruch Spinozának a természetet átható és benne megmutatkozó Istenében. A természet, az univerzum működése és harmóniája iránti alázattal vegyes áhítatot lényegében istenhitnek, saját istenhitének tekintette.
Izraelt akarta köszönteni a televízióban, ezt a beszédét fogalmazta utolsó napjaiban, még a kórházban, a halálos ágyán is. A fogalmazványból kiderül, mennyire elkeserítette, hogy a sokat szenvedett zsidó nép remélt megnyugvásának helyszínén is milyen súlyos veszélyek között kénytelen élni. Féltette az országot.
