Rózsa Péter: Ködkárpit Nagykanizsán
A
Nagykanizsáról haláltáborokba deportált, valamivel több mint 3000 zsidó nagy
része elpusztult. A kevés túlélő is meghalt azóta, csak egyetlen maradt, Hoffmann
Judit, akit 17 évesen innen vittek el, s akinek több mint 19 közvetlen családtagja
odaveszett. Judit ma 97 éves.
Hoffmann Judit
Hoffmann
Judit utoljára a rechlini kórházbarakk ágyán láthatta édesanyját, aki ott a
kezei között 42 évesen halt meg a végtelen hajsza, a kínzások, az éhezés okozta
végelgyengülés miatt. Családtagjai: édesapja, testvére, nagyszülei,
unokatestvérei, nagynénjei és nagybácsik és unokaöccse haláláról későbbi
rabtársaktól hallott. Amikor egyszál egyedül 18 évesen visszatért
Nagykanizsára, ahol az egykori polgári lakásban már idegenek laktak, a család
minden ingóságát már széthordták, csak egyetlen emléket talált, édesapja 1940
és 45 között öt kockás füzetbe írt, kézzel vezetett naplóját. Ám beleolvasva akkor
Judit úgy döntött, nem lehet elmerülni a múltban, új életet kell kezdenie, és
évtizedekre félretette a naplót.
Később
lányának, majd unokáinak mesélt, de nem a holokausztról, hanem Nagykanizsa
gazdag, polgári életéről, amit fiatal lányként, zsidók és nem zsidók közötti
barátságban élhetett meg. Hoffmann János, Judit édesapja, aki titokban jogot is
végzett, Nagykanizsán apósa, a híres, zalaegerszegi Schütz Frigyes textil és méteráru
fiókáruházát vezette, amely városszerte népszerű volt. A választék a gazdag és
kevésbé tehetős emberek számára egyaránt megfelelő minőséget takart. Judit 1940
októberétől ugyan érzékelte, hogy a dolgok kezdenek rosszabbul alakulni, apja
ettől kezdve egyre gondterheltebben hajolt esténként a naplófüzet fölé, amiben
lejegyezte, hogyan válik a zsidók számára egyre lehetetlenebbé az élet, de a
fiatal lány akkor még nem érzett veszélyt.
Hoffmann
János első nap a többi között ezt vetette papírra:
„…a
napokban jelentette be Teleki miniszterelnök a III. zsidótörvényt. Milyen új megalázásokat,
jogfosztásokat hoz ez újra, hány embert tesz kenyértelenné, koldussá?
Tulajdonképpen máig most is gyakran hiszem, ez nem is igaz, nem lehet igaz,
talán csak rossz álom, a legsötétebb múlt emlékei vetik korunkra gyászos
árnyékukat. Az egyiptomi rabság lehetett ilyen: egyesek előkelő helyzetben
voltak, a szomszédok megbecsülésében élt a nép – az elnyomás felülről,
hivatalos helyről, rendszeresen, céltudatosan történt. Ma már nem az
antiszemitizmus a program, hanem az aszemitizmus. Kikapcsolni a zsidót minden
térről. Az utolsó húsz esztendő hozzászoktathatott volna bennünket az idők (vagy
az emberek?) változásához, de az emberi gonoszság ilyen megnyilvánulásai
mégiscsak meglepőek annak a generációnak, mely ifjúságát az „átkos”
liberalizmus virágzásában töltötte.”
Az
utolsó bejegyzés 1944. január 29-én kelt. Ebben Hoffmann János a fia, Sándor születésnapjáról
írt, abban reménykedve, hogy neki és az akkor még éppen csak 17 éves húgának is
van értelme tanulni és a jövőt tervezni, de itt megszakad az írás….
Judit
csak 2000-ben vette elő ismét az öt füzetet. Családja és Feiszt György kiváló
levéltáros segítségével ebből született meg a „Ködkárpit” című könyv.
Nagykanizsán minden évben ott volt a megemlékezésen. 97 éves, s bár jó
egészségnek örvend, az idei utazást kisebb gyengélkedés miatt ki kellett
hagynia. Ő az utolsó nagykanizsai holokauszt túlélő. Lélekben ott volt a Halis István Városi Könyvtárban, ahol a
jeruzsálemi Jad Vasem Intézet és a Holokauszt Dokumentációs Központ által
készített, „A világ igazai” címmel nyílt kiállítás nyílt, ahol Benke Dániel
történész a megnyitó beszédében köszönetet mondott Hoffmann Juditnak, hogy
életéről mesélve rengeteg adalékkal járult hozzá ahhoz, hogy a város egykori
polgári életéről képet alkothasson az utókor.
