Schöner Alfréd: 50 évvel ezelőtt jegyeztem le e sorokat…

– Édesanyám emlékére, a sivá után –

Vannak események, melyek beleivódnak az emlékezetbe, melyet állandó izzásban
tart a gondolat.
A háború után születtem.
Nem láttam a gettó eredeti deszkapalánkját, összezsúfolt embereket, félelmet
kifejező arcot, remegő tekintetet.
Nem érezhettem a deportálás okozta kiszolgáltatottságot, a kimerültséget a
kilométerek százai miatt, a hátizsák szíjának hasítását a vállon, a jajszót
követő gúnykacajt, az esetenkénti részvétet.
Nem éltem át koncentrációs táborok poklát, nem sínylődtem csontvázzá fagyott
emberekkel.
Az erőszak tobzódását csak könyvek mesélték s fényképek tanúskodtak
a villamos árammal átitatott drótkerítésekről.
Filmek utánozták a hangulatot, a gyilkos légkört, mely harminc évvel ezelőtt
sötétségbe burkolta a civilizációt és a civilizált világot.
Békében születtem, békében élek.
S mégis…
Idegrendszerem viseli szüleim megpróbáltatásait, nagyszüleim, testvéreim
erőszakos halálát.
Megfigyelőkészséget az át nem élt, de átérzett élmény is
formálja.
A minap különös esemény szemtanúja voltam.

Szemben magaslik Közép-Európa egyik legnagyobb, egyik legszebb temploma: a
Dohány zsinagóga.
Látványosság, melyre fel kell figyelni, ódon falaira,
kupoláira, varázsára, monumentális jellegére, árkádjaira, sírkertjére.
Árkádsor a Wesselényi utcában.
Egyikén márványtábla, mely emléket állít az
üldözötteknek s a hősöknek, akik életüket áldozták mások szabadságáért.

Emberek haladnak előtte.

Öregek, fiatalok, gyerekek, nők, férfiak.

Van, aki megáll előtte s elolvassa.

Szeme siklik az arany betűk felett.

Másik ismerős pillantást szór rá.

A harmadik nem is veszi észre.

Különös alkat – hatvan év körüli asszony – állt az újonnan koszorúzott tábla
előtt.
Középmagas, bizonytalanul járó asszony, egyszerű ruhában, melyet
tisztaság aranyozott.
Őszbevegyülő barna haját összezavarta a naiv szél.

A naiv szél, mely nem láthatta, mit érez az asszony.
Különben nem zavarta volna
áhítatában, mikor a koszorú szalagját enyhe cirógatással, simogatással szeme
elé emelte, majd csókot lehelt rá.

Mily kifejező lehet egy kézmozdulat, ahogy lassan, de méltóságteljesen
emelkedik a magasba, kifejezve megtörtséget, egykoron átélt szenvedéseket,
megalázottságot, belenyugvást.

Szalag az emlékezés koszorúján.
Egyszerű anyag, három színnel átszőve, melyet
megnemesített, s nekem szentté avatott egy fáradt kézmozdulat.