Emlékezzünk 1956 hőseire és áldozataira!
Október 23-a az a nemzeti ünnepünk, amelyet talán a legtöbb félreértés övez a magyar társadalomban. Ráadásul az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar zsidóság számára más szempontból is szomorú esemény: ekkor mintegy 35 ezer hittestvérünk hagyta el végleg az országot. Egy dolog azonban kétségtelen: akik a megszálló szovjetekkel szembeszálltak, igazi hősök voltak, és mártírként vannak jelen a nemzeti emlékezetben.
Történelmi viszonylatban 1956-hoz még túl közel vagyunk ahhoz, hogy letisztult, ellentmondásmentes képet kaphassunk róla. Ez az a nemzeti ünnepünk, amelyet a legtöbb félreértés övez, aminek számos oka van: a Kádár-korszakban 1956 és Nagy Imre neve évtizedeken át tabu volt, sőt, az állampárt messze egyoldalúan igyekezett interpretálni a történteket.
A mártír-miniszterelnök, Nagy Imre 1989-es újratemetésével és a rendszerváltással 1956 szabadon kutathatóvá és elbeszélhetővé vált, azonban sokak előtt még mindig nem világos, hogy mi is volt a forradalom lényege igazán. Hiszen a források, a szemtanúk beszámolói, a történelmi dokumentumok azt mutatják: a Rákosi-diktatúrával szembefordult tömegek nem kapitalizmust, hanem demokratikus szocializmust szerettek volna, de a Szovjetunió halálos ölelése nélkül.
Ki akarták léptetni az országot a szovjet befolyási övezetből, de nem akartak tőkés rendszert, s főleg nem akarták folytatni a második világháborúval lezárult és leszerepelt Horthy-rendszert. Azt akarták, hogy a szovjetek vonuljanak ki az országból, és Magyarországon újra vezessék be a többpártrendszert.
Sokan nem tudják, hogy 1956-ban az első halálos lövések nem a budapesti Bródy Sándor utcában, a rádió épülete előtt dördültek el, hanem Debrecenben október 23-án délután, amikor a rendőrség és a megyei államvédelmi szervek a Belügyminisztérium Hajdú-Bihar Megyei Főosztályának épülete (ma: a földhivatal) előtt tüntetők közé lőttek és három embert megöltek.
Az ÁVH karhatalmistái Budapesten csak ezután (október 23-én este, 20 óra előtt mintegy 10-15 perccel) nyitottak célzott tüzet a forradalmároka. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Kopácsi Sándor ezredes, a belügy Budapesti Főosztályának vezetője megtiltotta a rendőröknek a tömegek elleni fegyverhasználatot. A szovjet csapatok már az éjszaka folyamán, azaz október 23-án éjjel 10 óra körül megindultak Budapest felé a kecskeméti, ceglédi, szolnoki, székesfehérvári és sárbogárdi laktanyákból.
Ugyancsak vannak félreértések az 1956. október 25-i, a budapesti Kossuth téren eldördült, sok halálos áldozatot követelő sortűzről is. Kő András történész kutatásaiból ma már tudjuk, hogy akik a Kossuth meghaltak, azok nem az ÁVH, hanem a szovjet katonák áldozatai voltak; kivéve az Akadémia utcai pártház előtt lezajlott, szintén halálos áldozatokkal járó tűzharcot, amikor az úgynevezett „kék” és a „zöld” egyenruhás ÁVH-sok lőttek: de tévedésből egymásra.
Róbert Péter (OR-ZSE) a magyar zsidók 1956-os szerepével kapcsolatban felhívta rá a figyelmet: a felkelő csoportok parancsnokai közül a második legnagyobb létszámú, azaz a Baross téri csoport vezetője Nickelsburg László volt, akit beosztottjai csak „zsidó Lacinak” neveztek – ő volt az 1956 utáni megtorlás utolsó kivégzettje. Csapatában több zsidó harcolt.
A Tűzoltó utcai fegyveresek parancsnoka, a később szintén kivégzett Angyal István pedig holokauszttúlélő volt: gyermekként deportálták Auschwitzba. Mint Róbert Péter írja róla: Angyal István baloldali volt és maradt, november 7-én még vörös zászlót tűzött ki az általuk védelmezett barikádra. Rajtuk kívül a legismertebb Marián István (Weil Béla) volt, aki a Műegyetem katonai parancsnokaként harcolt. Zsidó volt Renner Péter, a Corvin köziek egyik parancsnok-helyettese, és Bán Róbert, aki a Széna téren a legendás „Szabó bácsi” segédtisztjeként harcolt. 1956 után mindkettejüket kivégezték.
Az 1956-os forradalom következtében sokan elhagyták az országot: a közvélemény a számukat 200 ezerre teszi, ez azonban nem pontos: mint azt Lénárt András történész megállapította: 1956 októberétől 194 ezren mentek külföldre, de közülük 1957 nyaráig 11 és fél ezren visszatértek, főleg Kádárék amnesztiarendeletének hatására. A kutatásaiból tudjuk: a legtöbb ’56-os menekült az Egyesült Államokban (44 000), Kanadában (39 000), Ausztráliában (15 000), Németországban (14 000) Nagy-Britanniában (14 000) és Svájcban (10 000) telepedett le.
Az 1956-57-ben Magyarországról kivándorolt zsidók száma mintegy 35 ezer fő lehetett. Ezt onnan lehet megbecsülni, hogy a Joint kimutatása szerint a bécsi menekültállomáson kb. 20 ezer magyar zsidót fogadtak; továbbá 1957-ben kb. 15 ezren voltak azok, akik rövidebb időre engedélyt kaptak izraeli kiutazásra, azonban onnan már nem tértek vissza. A zsidó kivándorlás súlyát és jelentőségét jelzi, hogy a zsidó gimnázium legtöbb diákja elhagyta az országot, és távozott számos rabbijelölt is.
A föntebb felsorolt történelmi tények, közkeletű félreértések vagy hamis interpretátációk ellenére kétségtelen: az 1956-ot már felnőtt fejjel megélt magyar zsidók számára ambivalens érzés lehetett, hogy a magyar függetlenségi harcot éppen az a szovjet hadsereg tiporta el, amely a második világháborúban győztesen szállt szembe a nácikkal, és amelynek akkori katonáit 1945 óta felszabadítóként ünnepli a magyar zsidóság.
De kétségtelen az is: akik 1956-ban az elképesztő túlerőben lévő, megszálló szovjet csapatokkal szembeszálltak, igazi hősök voltak. Emlékezzünk ma rájuk! Azokra, akik a szabadságharban estek el, és azokra is, akiket a Kádár-kormány megtorló intézkedései során kivégeztek.
Ők ma már mártírként vannak jelen a nemzeti emlékezetben.
(Címlapkép: Delhir.info)
