Ma hat éve halt meg Kertész Imre író
Éppen ma hat éve, hogy elhunyt Kertész Imre, a magyar irodalom eddig egyetlen Nobel-díjas írója, a Sorstalanság című, világhírű regény szerzője. Budapesten született 1929. november 9-én, és Budapesten is halt meg 2016. március 31-én – igaz, ő nemcsak halála után, de már életében elfoglalta méltó helyét az irodalmi halhatatlanok társaságában.
„Még a halottakat is feltámadással fenyegetik” – írta Kertész Imre a Gályanapló című kötetében, amely a Holnap Kiadó gondozásában jelent meg 1992-ben, s meglehetősen visszhangtalan maradt, miképpen szinte minden, ami Kertész Imrétől a Nobel-díj 2002-es odaítélése előtt megjelent.
Nem az ő szégyene volt, hogy 2002 előtt Magyarországon az irodalmi életen kívül a széles közvélemény alig ismerte a nevét. Gimnáziumi magyartanárok is értetlenkedve kapták fel a fejüket: „Kertész Imre Nobel-díjat kapott? Nem Kertész Ákossal tévesztették össze?”.
Nem az ő szégyene volt, hogy évtizedeken át elkerülte az országos hírnév és az országos figyelem, hogy aztán a világ legrangosabb irodalmi díjával együtt megkapjon mindent, jót és rosszat, méghozzá kamatostul.
Nem az ő szégyene volt, hogy ebben az országban magukat írástudóknak nevező emberek 2002 után fitymálóan és irigykedve csak így emlegették őt: „Imre Kertész”. Egyszerre utalva ezzel arra az idegenkedésre, amit vele szemben részint a zsidó származása, részint pedig a magyar szellemi életről vallott, meglehetősen lesújtó véleménye, és a Magyarországról való távozása keltett.
Nem az ő szégyene volt, hogy irigyei és ellenfelei nem szerették benne a másságát, az elkülönülését, a távolságtartását – holott irigyeinek és ellenfeleinek eszébe sem jutott, hogy nem Kertész Imre volt az, aki először megkülönböztette magát a többségtől, hanem éppen fordítva: a többség különböztette meg és ítélte őt ártatlanul halálra. A vészkorszakban még kamaszkorú gyereket Auschwitzba deportálták, hogy megöljék, de ő túlélte, s nemcsak túlélte, de meg is írta, méghozzá úgy, ahogyan előtte és utána senki. És olyan címet adott a regénynek, amit nem lehet elfelejteni: Sorstalanság.
Sokan azt hitték, hogy a sorstalanság szót ő maga kreálta, holott ez a szó nem az ő leleménye volt, sajnos ebben az országban ezt a furcsa, meghökkentő és elgondolkodtató szót a vészkorszak előtt is használták a zsidókra. Igaz, sokan nem is értették, hogy Kertésznél vajon mit jelenthet: hogyan lehet sorstalan, akit éppen a sorsa ítélt sorstalanságra?! Holott a válasz tragikusabb és egyszerűbb, mint gondolnánk: Kertész Imre egyszer elárulta, hogy a sorstalanság szót így is lehet értelmezni: zsidótlanság.
Nem az ő szégyene, hogy ezt a magyarázatot már jóval többen megértik ebben a világban.
Ma, a halálának évfordulóján emlékezzünk rá szeretettel és tisztelettel, s ami fontosabb: olvassuk is néha. Üssük fel a már említett Gályanaplót akármelyik oldalon, és azonnal találkozni fogunk vele, ezzel a ragyogóan éles eszű emberrel, aki az írás elején idézett mondatot képes volt leírni. Igen, ezt (ezt is) komolyan gondolhatta, mert egyszerre volt harsányan nevetős ember és tragikusan pesszimista alkat – de hát megjárta a poklot magát, hogyan is vehetnénk el tőle e végtelen pesszimizmushoz való jogát? Szóval üssük csak fel bármelyik könyvét, és rögvest összefutunk vele, ezzel az alapvetően visszahúzódó természetű, mégis írásra és hírnévre ítéltetett emberrel, akinek – mint tőle tudjuk – mindig volt egy titkos élete. S mindig az volt az igazi.
(Címlapkép: Kertész Imre az ötvenes évek elején Budapesten. Forrás: Kertész Imre Intézet)
