A Frigyláda kerubjai: Ádám, Éva és a megbocsátás – Jó szombatot!
Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma délután 16 óra 31 perckor köszönt be, a királynő holnap délután 17 óra 39 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Trumá (Mózes 2. 25:1–27:19.) hetiszakaszt olvassuk a Tóra második könyvéből.
A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk.
A Frigyláda fedelén kerubok szobrai állnak szárnyaikat egymásra borítva. Először akkor találkoztunk kerubokkal, amikor lángoló kardjukkal kiűzték Ádámot és Évát az Édenkertből és őrt álltak, hogy soha többé ne térhessenek vissza. Most pedig ők azok, akik Isten földi lakhelyét őrzik, immár fegyvertelenül. Ők engednek vissza bennünket Istenhez.
Az előzetes tervek szerint az ember a többi teremtménnyel együtt az Örökkévaló által berendezett kertben élt, egy védett wellness-szállodában, az Ő közvetlen közelében. Végül máshogy alakultak a dolgok, mint ismeretes, és az Örökkévaló udvartartásában, az Égi Seregekben szolgáló kerubok elzavarták első őseinket, Évát és Ádámot a kertből, az Örökkévaló pedig határőrnek rendelte őket az „Édentől keletre”, hogy őrizzék a bejáratot. Nincs visszaút többé a problémátlan közelség és biztonság világába.
Az ember élete időben egyirányú, nincs soha semmihez visszaút. Ami elromlott, örökké úgy marad, elromolva. Se a szenvedést, se a bűnt nem teszi jóvá semmi. És a kerubok mégis újra feltűnnek a Frigyláda fedelén, a Seregek Ura földi lakhelyét vigyázva, fegyvertelenül és egymást átölelve. A Frigyláda amolyan mozgatható mikro-Édenkert, a hely, ahol Ő belép újra a világba, amelybe kiűzettünk. Mit üzen a kerubok jelenléte? Mit remélhetünk?
A Frigyláda kerubjai a megbocsátásról üzennek, de nem úgy, ahogyan elsőre képzelnénk. Emlékeztetnek rá ugyanis, ők tudják a legjobban, hogy a megtörtént dolgok nem visszavonhatóak. Isten ideje végtelen, a miénknek viszont egyetlen pillanata sem térhet vissza. A megbocsátás tehát nem „jár” senkinek és nem is lehet kiérdemelni, elvárni pedig végképpen nem lehet. A megbocsátás mindig valamelyest árulás is, egykori fájdalmaink elárulása, megbántott szeretteink elárulása, saját múltunk, önmagunk elárulása. Újabb fájdalom, újabb szenvedés. És egyúttal esély, hogy valaki mássá legyünk. Hogy megfordítsuk az egyenletesen telő idő folyamát, hogy újjászülessünk. Nem szabály, hanem kivétel, ha megtörténik, de megtörténhet néha anélkül, hogy bármit jóvátenne. A megbocsátás nem visszaút a bűn nélküli múltba, az Édenkert kapuja bezárult örökre. Csak a megbocsátás halvány esélye szökött ki rajta, közénk, csak a reménye annak, hogy egyáltalán lehetséges. Olyankor az egymást átölelő, fegyvertelen kerubok visszaengednek minket az Örökkévaló közelébe. De csak azután lehetséges mindez, hogy lángoló kardjaikkal kiűztek onnan. A düh, a kétségbeesés, a harag megspórolhatatlan, még a megbocsátás puszta, halvány esélyének is nélkülözhetetlen előfeltétele.
Ugyanaz az ige áll a kiűzetés történetében a kerubokat említő versben (jáSKeN), mint amelyikből a Frigysátor szava, a miskán is származik – azt jelenti, tartózkodni valahol. Az Édentől keletre, az Édenkert határán, vagy a Frigyláda fedelén, az emberek között.
Kerubok mindenütt, lehetőségeink határpontjain.
Békés szombatot kívánunk!
