Meddig vonakodtok még megőrizni parancsolataimat és tanaimat?
Jó Szombatot, Shabat Shalom!
A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 16:10 óra, az ünnep kimenetele: 17:20 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 17:20 óra után.
A Tórából ezen a héten az „Bösálách” (Mózes 2. 13:17–17:16.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
Sábát sirá, a Dal szombatja alkalmával olvassuk Besáláh szidráját. Noha a napi imáink részét képezi a Sirát háJám (a tenger dala), mégis különleges megbecsülés övezi az évente kétszer (a másik: Peszáh 7. napján) lejnolt textust.
Elnevezését arról a dalról kapta, melyet Izrael fiai énekeltek miután az őket üldöző egyiptomiak elől menekülve átkeltek a Sás-tengeren. Több probléma felmerült az átkelést megelőzően, a legnyomasztóbb kétségtelenül a hatalmas és jól felfegyverzett katonákból álló egyiptomi hadsereg felbukkanása volt, azonban mestereink szerint már a hetiszakasz első mondatából kiderül, hogy nem csak ez adott okot komoly aggodalomra.
„És volt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet…” (13:17). A Talmud (Megilá 10b) azt tanítja, hogy az „és volt” kifejezéssel kezdődő mondatok mindig valamilyen córeszt idéznek fel. A kivonulást követően Izrael vezetőinek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy sokan még nem készültek fel a szabad élettel járó változásokra. A felmerülő nehézségek miatt Mózesék ellen fordultak, és ha rajtuk múlt volna, akkor ma is Egyiptomban lennénk rabszolgák.
A Fáraót és népét sújtó tíz csapás ugyan felébresztette a zsidó lelkekben a hitet, de a szolgaság évszázadai túlságosan mély nyomot hagytak a fejekben. A tórai kijelentés, miszerint „elbocsátotta Fáraó a népet”, arra utal, hogy nem önszántukból hagyták ott a szolgaság földjét, hanem a zsarnok küldte el Izrael gyermekeit. Egyéni és közösségi vonatkozásban egyaránt hasznos tapasztalat lehet: az átkelés előtti pillanat legnagyobb problémája nem a külső ellenség jelenléte, sokkal inkább őseink mentális állapota volt.
Mi volt őseink valós problémájának az oka? A guri rebbe úgy vélte, hogy az Egyiptomot elhagyó zsidó népnek azért volt szüksége (negyvenéves?) kitérőre, hogy megtanuljanak önállóan működni a szabadság kínálta nehéz körülmények között. A szolgaság évszázadai során lelkileg, fizikailag, szellemileg egyaránt eltunyultak, annak ellenére, hogy robotmunkát kellett végezniük, ugyanis e tevékenységüket szigorú irányítás alatt végezték, és bár kétségtelenül fárasztó volt, de egyáltalán nem erősítette őket.
A Rámbám ezzel mélyen egyetértett volna, hiszen így írt (Tévelygők útmutatója 3:24): „az ember természete nem olyan, hogy tanuljon a szolgaságból, vályogvetésből, téglakészítésből, és (onnan kivonulva) egyből harcolni tudjon Ánák fiaival… negyven évet töltöttek a pusztában, hogy megerősödjenek, és megszülessen egy olyan nemzedék, mely nem szokott hozzá a behódoláshoz és a szolgaléthez”.
R. Hananel nézete szerint Isten az Általa meghosszabbított úton olyan körülményeket teremtett, „melyek lehetőséget adtak a vándorlók számára, hogy folyamatosan isteni csodákkal szembesüljenek, erősödhetett hitük, és tudatosodott bennük Isten mindenütt jelen valóságának ténye”.
A pusztai nemzedék túlélése elképzelhetetlen lett volna a Mindenható beavatkozása nélkül, de ennek ellenére, vagy talán pontosan ezért, nem támaszkodhattak kizárólag az isteni segítségre. „Azért kerültette Isten a népet a puszta útján, a nádastenger felé, és felfegyverkezve mentek fel Izrael fiai Egyiptom országából” (13:18).
Rabénu Bahja kommentárja szerint „noha annak a népnek, mely Isten védelme alatt áll nincs szüksége fegyverekre, hogy sikeresen védje meg magát, a Tóra e helyen rámutat: minden embernek természetes módon kell viselkedni (adott esetben fel kell fegyverkezni), és ha (ezeken túl, vagy ennek érdemében?) szükséges, akkor Isten csodákkal avatkozik a dolgok alakulásába”.
„Ez a dolog, amit parancsolt az Örökkévaló: szedjetek belőle, mindenki fogyasztása szerint, fejenként egy ómert, lelkeitek száma szerint, a sátrakban lévők számára vegyetek” (16.16.).
A manna fogyasztásáról szóló vers egyike azon két versnek (a másik: 5Mózes 4:34), amely a teljes héber ábécét tartalmazza. Ennek a mondatnak a tanulságát a következőképpen összegzi Rábénu Jákob Ben Áser: „Azt tanítja, hogy aki megtartja a Tóra minden betűjét, annak Isten biztosítja, hogy különösebb erőfeszítés nélkül legyen párnószéja, mint ahogy egykor őseink hozzájuthattak a mannához”.
Mesterünk kijelentése igaz, nagy szerencse, hogy van olyan olvasata, amit mi is könnyebben érthetünk: senki nem tartja meg a Tóra minden betűjét, mert ha bárki megtartaná, akkor a megélhetése “manna-szerűen” hullana a kezébe. Ez nem feltétlenül az egyén hibája, talán inkább arról van szó, hogy a feladatot a zsidó nép kapta, együtt kell gondoskodnunk a Tóra “minden betűjének” megtartásáról. Nem az egyén felelőssége csökken, hanem a közösség iránti elkötelezettsége kell ezáltal erősödjön.
„Lássátok, hogy az Örökkévaló adta nektek a szombatot, azért ad nektek a hetedik napon kétnapi kenyeret, maradjon mindenki a helyén, ne menjen ki senki a helyéről a hetedik napon” (16:29).
A mondat első felét minden szombaton felidézzük: az étkezések alkalmával a két bárhesz az Örökkévaló által adott dupla adag mannára emlékeztet. A második felének jelentősége első olvasatra talán fel sem tűnik, pedig ez a hetiszakasz egyetlen micvájának tórai alapja. Az előírás lényege, hogy nem szabad elhagyni sábeszkor a városhatárt kétezer ámmá (nagyjából egy km távolságra).
A Szefer Háhinuh írja a micva kapcsán: „hat nap alatt teremtette az Örökkévaló az eget és földet és a tengert és mindazt, ami benne van, és megpihent a hetedik napon. Éppen ezért – emlékezetül a dologra – úgy illik, hogy egy helyen pihenjünk, vagyis ne menjünk távoli útra, csak kellemes sétára” a szent nap alkalmával.
„Szólj Izrael fiaihoz, hogy forduljanak vissza és táborozzanak Pi-Háhirot előtt”(14:2). A “Pi-Háhirot” kifejezés úgy fordítható: a “szabadság szája”. Ez ihlette meg Rabbi Ávráhám Jehosuá Hesel-t, hogy a földrajzi név mögött észrevegyen egy mélyebb jelentést is: „Mielőtt az ember szabadságot adna szavainak, hogy azokat hallassa, térjen vissza és táborozzon le. Gondolja végig és mérlegelje alaposan minden szavát, amit ki akar ejteni száján. Amint az emberek legbölcsebbike (Salamon) mondta: „aki megőrzi ajkát és nyelvét, megvédi lelkét a bajoktól” (Mislé 21:23).
Darvas István rabbi / OR-ZSE
