A dolgok kezdenek egyenesbe jönni a testvérek között – Jó Szombatot, Shabat Shalom!
A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 15:35 óra, az ünnep kimenetele: 16:47 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, párórával az ünnep kimenetele, 16:47 óra után.
A Tórából ezen a héten az „Vájigás” (Mózes 1. 44:18-47:27.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
A dolgok kezdenek egyenesbe jönni a testvérek között, hiszen azt láthatjuk, hogy Jehuda „odalépett hozzá” (Józsefhez) és szavai mélyen megindították Egyiptom addig teljesen szenvtelen, második legnagyobb urát. Jehuda taktikus, jól felépített beszéddel állt elő, József fegyelmezetten hallgatta, noha nem volt könnyű helyzetben. A legnehezebb rész talán ez volt: „van egy öreg atyánk és öregségének gyermeke, legkisebbik testvére pedig meghalt” (44:20).
József itt tudta meg egyértelműen, hogy otthon már réges-régen halottnak nyilvánították, bár okos ember lévén korábban sejthette, hogy fivérei hasonló történettel álltak elő, de más a sejtés, és más a bizonyosság.
A midrás is foglalkozik a kérdéssel: vajon miért Jehuda és nem az idősebb testvérek beszéltek? „Azt mondta József: miért szaporítod a szót? Jól látom, vannak itt nálad nagyobbak, mégsem ők beszélnek. Hát Reuben nem nagyobb nálad, Simeon vagy Lévi nem idősebbek nálad, ennek ellenére nem ők a szószólók?! Így válaszolt Jehuda: egyik sem aggódik érte annyira, mint én, amint írva van: „én kezeskedem érte” (43:9).
Az elbeszélés szerint Jehuda azért ragadta magához a szót, mert ő volt, aki Jákobnak ígéretet tett, hogy visszahozza legkisebb gyermekét, és emiatt felelősséget érzett Benjámin sorsáért. Vagyis Jehuda felelősségvállalása a boldog végkifejlet egyik kulcsa, azonban József elsőre csak azt gondolhatta: „halott vagyok”, és talán magyarázatra is várt testvéreinek bűnével kapcsolatban, azonban az elmaradt. És ez egyáltalán nem baj, mert így egy cádikkal lettünk gazdagabbak.
Majdnem tejhatalmú úrként számon kérhette volna testvérein múltbéli gazságaikat, de József másként döntött, ennek köszönhetően szemtanúi lehetünk a legtökéletesebb megtérésnek (tsuvá).
Miről van szó? Annak idején két tulajdonságának köszönhette sorsa szerencsétlen alakulását: pletykálkodásra való hajlamának (37:2) „elvitte József rosszhírüket atyjukhoz”), valamint szüntelen közléskényszerének (37:8: „még inkább gyűlölték őt álmai miatt és beszédei miatt”). Személyisége akkor kezdett változni, mikor Potifárnénak „hála” fogságba került. A főpohárnokkal felidézve a múltat nem nevezte meg a bűnösöket: „mert elloptak engem a héberek országából, és itt sem tettem semmit, hogy börtönbe vetettek engem” (40:15).
Bár a javulás első lépésének tekinthetjük, hogy nem kezdte el áztatni testvéreit, de még ekkor sem látta személyes felelősségét („itt sem tettem semmit”) élete sorsfordító eseményeinek hátterében.
Ez tükröződik fia, Menasse születése utáni megnyilvánulásában is: „elfelejtette velem Isten minden bajomat és atyám egész házát”(41:51). Úgy tűnik még mindig a harag beszélt belőle, és ez érződött testvéreivel való első találkozásuk alkalmával is: „midőn meglátta József a testvéreit, felismerte őket, de idegennek tetette magát velük szemben és keményen beszélt velük” (42:7).
Ilyen előzmények után érdemes megfigyelni, milyen visszafogottan reagált, pedig nem csupán azt hallgatta végig, hogy halott, de szégyenkezés sem látszott az elbeszélőn. Bölcs hallgatásának feltörő érzelmei vetettek véget, azonban annyira észnél volt, hogy minden embert kiküldjön a helységből (45:1). Mondhatnánk azért, hogy ne lássák zaklatott lelkiállapotát, de legalább ennyire elképzelhető, hogy testvérei helytelen tetteinek titkát őrizte.
És ezek után még ahhoz is volt ereje, hogy levegye fivérei válláról nyomasztó terhüket: „ne keltsen haragot szemeitekben, hogy eladtatok engem ide, mert életfenntartásra küldött engem Isten előttetek”(45:5). József megtért, a pletykás megmondó emberből cádik lett.
Miután Jehuda „védőbeszéde” elhangzik, és József felfedi kilétét fivérei előtt, üzenetet küld apjának, hogy egész családjával induljon Egyiptomba, a biztonságos megélhetést kínáló országba. Jákob hallgat a hívó szóra, és miként az írva van: „Fiait és fiainak fiait, leányait és fiainak leányait; minden magzatát elvitte magával Egyiptomba.”(46:7).
A Tóra részletezi, hogy kik érkeztek meg Egyiptomba, azonban egy látszólag egyszerű pászukban valami nem stimmel: „Ezek Lea fiai, akiket szült Jákobnak Páddán-Árámban és Dinát, az ő leányát; fiainak és leányainak összes lélekszáma: harminchárom.” (46:15). A figyelmes olvasó megállapíthatja, hogy Lea leszármazottai „csupán” harmincketten vannak, és ezáltal a Tóra azon állítása sem pontos, miszerint hetven ember ment Egyiptomba, hiszen (legalább) egy hiányzik.
Thomas Mann segít: „Hetvenedmagukkal indultak útnak – azaz: hetvenre becsülték számukat, ezt a számot azonban nem ellenőrizte senki, hanem csak számérzékük tudta és valami elmés megállapodás: az a holdfénypontosság volt az alapja, amelyről jól tudjuk, hogy a mi korunkban már nem illendő, abban a korban azonban teljesen indokolt volt, és helyesnek tartották”. Vagyis az egyik lehetőség, hogy a Tóra azt akarja tudatni, hogy nagyjából hetvenen voltak. A másik lehetőség: „olyan lelkeket is beszámítottak, akik az elutazás időpontjában még nem is voltak a világon.
Jogosultságról ehhez lehet beszélni Jókebednek, Lévi lányának esetében, akivel anyja akkor teherben volt, és aki akkor született meg, amikor Egyiptom földjére léptek, „a falak között”, nyilván a határerődítmény falai között”. E változat szerint tehát Mózes anyja volt a „titkos” hetvenedik.
A harmadik szerint maga Jákob a hiányzó láncszem: „Még az sem egészen bizonyos, hogy Jákob önmagát beleszámította-e, és hogy a többiek beleértették-e őt a saját létszámukba, nevezetesen a hetvenbe, vagy pedig kihagyták mint hetvenegyediket”. Nem lehet biztosan tudni, hogy melyik a helytálló, az viszont megjegyzésre érdemes, hogy a szerző könyvének írásakor a hagyományos zsidó irodalom hihetetlenül alapos megismerésével kezdte munkáját.
A nem zsidó író arra a meggyőződésre jutott, hogy bepillant a múlt mélységes mély kútjába, és szükségesnek érezte, hogy az ismert forráson (Biblia) kívül más, többnyire egy szűk zsidó réteg által olvasott „szakirodalmat” is felhasználjon a múlt apró szeletének megértéséhez.
Talán napjainkban sem ártana követni e példát, ha valaki zsidó és/vagy zsidó témában publikál. Igaz, nem könnyű a feladat, hiszen „a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé”, de legalább azzal a jóleső érzéssel nézhet tükörbe, hogy valamit tett önmagáért, a zsidóság(á)ért, vagy adott esetben az általa írt könyvért, különben örökké fogságban marad.
„Most pedig ne bánkódjatok, és ne legyen bosszúságra szemeitekben, hogy eladtatok engem ide, mert életfenntartásra küldött engem Isten előttetek” (45:5). A „ne bánkódjatok” felszólítás kapcsán mondja az Ári háKádos: „Távolítsátok el a szívetekből a szomorúság szikráját is, és egyáltalán ne bosszantson benneteket a dolog. Ha eltávolították a bánatot, akkor érthetitek meg az Örökkévaló szándékát, miszerint azért adtatok el annak idején, hogy a későbbiekben „életfenntartó” legyek számotokra”.
A hászid felfogás egyik alapgondolata, hogy szomorúsággal a szívben nem lehet szolgálni Istent, ahogyan azt a kárlini Rabbi Áháron mondta: „a vidámság önmagában nem micva. De annak erejével betartható a Tóra összes parancsolata. A szomorúság önmagában nem bűn, de módot ad rá, hogy bűnök jöjjenek a világra”.
„Befogatott József a szekerébe és felment atyja, Izrael elé Gósenbe, amikor megjelent előtte, nyakába borult és sírt nyakán sokáig” (46:29). Pontosan melyikük sírt, Jákob vagy József?
Rási szerint József rendkívül hevesen zokogott, azonban Jákob nem borult József nyakába, nem csókolta meg és nem is sírt. Vajon érzéketlenségből? Nem, erről szó sincs, a Smá mondásával volt elfoglalva. Ha Rási mond valamit, akkor szinte számítani lehet rá, hogy Rámbán cáfolja, ebben az esetben is ez történik: „teljesen egyértelmű, hogy egy ilyen találkozás az idős édesapát érinti érzékenyebben, aki gyászolta fiát huszonkét évig, míg az ifjú (József) az utolsó kilenc évét Egyiptom irányításával töltötte”.
Kétségtelen, van benne logika, de a bölcsek nem érezték megnyugtatónak ezt a választ sem. Rabbi Jehuda Löw ben Becálél (Gur Árje, 1520-1609) Rási kommentárjainak avatott kommentátora szerint az igaz emberek kihasználnak minden lehetőséget, hogy Istent szolgálják, éppen ezért, amikor Jákob – a kényszerű távollét után – meglátta szeretett fiát és elöntötték érzelmei, akkor úgy érezte, hogy ebből az érzelmi felindultságból az Örökkévalónak is adnia kell, ezért mondta el a Smát a nagy találkozás pillanatában. Ez rendben is lenne, de a Smá mondása időhöz kötött micva, és ha Jákob elmondta, akkor vajon József miért nem?
Szóval, mondott Smát József, és ha nem, miért? Sábtáj ben Joszef (Szifté Háhmim, 1641-1718) Rási kommentárjainak másik avatott kommentátora szerint József nem mondta a Smát, éspedig azért, mert egy másik micvával – a szülő tisztelet előírásával – volt elfoglalva, és „aki micvával foglalkozik, az mentes a másik micvától”, például az ifjú férj a nászéjszakán mondandó Smá-tól (Bráhot 16a).
A már idézett Gur Árje szerint József is mondta a Smát, csak megszakította annak recsitálását az édesapjának járó „félő tisztelet” (jirá) miatt. Látható, hogy bölcseink eltérően elemzik a rejtélyes pászukot, és mindegyiküknek igaza lehet. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a Tóra azért nem mondja meg egyértelműen, hogy kinek a szeméből jöttek a könnyek, mert a sírás problematikájának más vonatkozásáról akar szólni, éspedig arról, hogy Jákob és József nem tudtak egyszerre sírni.
A huszonkét külön töltött év hatása nem múlt el nyomtalanul, és bár a szeretet és a kölcsönös tisztelet megmaradt közöttük, de a távolságtartás szükségessége és igénye is megjelent a viszonyukban. Talán ezért mondja József az édesapjának: „És lakni fogsz Gósen földjén, hogy közel légy hozzám te, fiaid és fiaid fiai…” (45:10).
A versben említett Gósen körülbelül Budapest-Prága távolságot jelent, és felmerül a kérdés: ha valóban azt akarta volna, hogy közel éljenek egymáshoz, akkor miért Gósen földjén telepítette le apját és fivéreit? Erre a kérdésre a választ a Sulhán Áruh-ban találjuk meg: „Ha a fiú jelentősebb ismeretekkel rendelkezik a Tórában, és az apja köteles őt ezért tisztelni, akkor távolodjanak el egymástól (fizikai értelemben), nehogy a szükségesnél kevesebb kóvedet adjon egyik a másiknak”. Ezért, és talán azért is, mert nem tudtak egyszerre sírni, ebből következően esetleg nem tudtak egyszerre örülni sem, ezért azt tették, ami esetükben a leghelyesebb volt: távolról szerették egymást.
Darvas István rabbi / OR-ZSE
