„És adja neked Ábrahám áldását” – Jó szombatot, Shabat Shalom
A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 15:52 óra, az ünnep kimenetele: 16:59 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, párórával az ünnep kimenetele, 16:59 óra után.
A Tórából ezen a héten az „Toldot” (Mózes 1. 25:19–28:9.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
„Ezek Izsák, Ábrahám fiának nemzetségei, Ábrahám nemzette Izsákot” (25:19). A mondat második felével van gond, feleslegesnek tűnhet annak említése, hogy Ábrahám nemzette a saját fiát.
Mivel Sára azután adott életet Izsáknak, hogy a filiszteus királlyal (Ávimeleh) találkozott, ezért a „nemzedék cinikusaiban” felmerülhetett, hogy „Ávimeleh-től lett terhes Sára”. Találkozásuk után nem sokkal Sára életet adott Izsáknak, ezért hangsúlyozza a Tóra, hogy Ábrahám volt Izsák apja, nem más.
Érdemes megnézni e kommentár kommentárját is, mivel egyes mestereink értetlenül álltak a midrást olvasva. Úgy vélték, hogy aki ilyet feltételezne, az nem a „nemzedék cinikusai” közül való, hanem egyszerűen gonosz. Magyarázatuk szerint nem is erre irányult a megjegyzés, mindössze egy talmudi gondolatot fűztek az eseményekhez, mégpedig a következőt: „Aki imádkozik társáért, és ő is ugyanabban szenved hiányt, mint társa, akkor az ő – saját magáért el nem mondott – kérése hallgattatik meg előbb” (Bává Kámmá 92a).
E magyarázat arra utal, hogy Ávimeleh házának asszonyai meddőséggel lettek büntetve, és a büntetés addig tartott, amíg Ábrahám imát nem mondott (20:17) értük. Vagyis az „Ávimeleh-től lett terhes Sára” azt jelenti: „az Ávimelehért mondott ima következményeként lett terhes”.
Ha csak erről van szó, akkor miért kapnak dehonesztáló jelzőt („cinikus”)? Mert nem egyértelműen fejezik ki magukat, és módot adnak ezáltal az események rosszindulatú interpretálására, pedig már régen is tudták: „halál és élet múlik a nyelven” (Mislé 18:21).
Bölcseink elgondolkodtak egy midráson, lássuk mire jutottak! A tórai mondat így hangzik: „És tolakodtak a gyermekek a bensejében” (25:22). Rebekkáról, Jákobról és Ézsauról van szó, a midrás és Rási ezt annyival egészíti ki: „Mikor Sém és Éver tanháza előtt ment el Rebeka, akkor Jákob akart kijönni, ha egy olyan ház előtt haladt, ahol bálványimádás folyt, akkor pedig Ézsau”.
A kommentár kommentárja (a kuzmiri Rabbi Jehezkél) pedig ezt a kérdést teszi fel: az érthető, hogy Jákob nem tudott kijönni, ha egy tanház közelében mentek el, mert Ézsau elzárta előle az utat, de vajon Ézsaut mi akadályozta, hogy a számára oly kedves bálványimádó helyeken előbukkanjon?
Nos, a válasz „egyszerű”, Ézsauban erősebb volt a Jákob iránti gyűlölet, mint a bálványok iránti rajongás, ezért inkább nem született meg, hogy megakadályozza a testvérét is ebben, ahelyett, hogy rohant volna a bálványaihoz. Ez így természetesen csak vicc, de azért nem teljesen.
A valódi róse arról ismerszik meg, hogy még a bűnös szenvedélyeitől is képes elvonni az időt, azért, hogy másoknak árthasson. Ez is az önfeláldozás egyik módja, de sajnos nem a megtérés irányába visz el. Ebből következik, hogy mindaddig viszont van reményünk a megtérésre, amíg úrrá nem lesz rajtunk a rosszindulat.
„És ástak Izsák szolgái a völgyben és találtak ott kutat élő vízzel. És perlekedtek Gerár pásztorai Izsák pásztoraival…” (26:19-20).
Érdemes a kutak elnevezésére fókuszálni. Észek, Szitná, illetve Rehovot nevet viseltek, magyarul „civakodás”, „ellenkezés”, „tágasság”. Beszélő nevek, hiszen az első kettő kapcsán feszültség keletkezett Izsák illetve Gerár pásztorai között, a harmadik kísérlet után már békesség uralkodott közöttük.
Ez a tény szöget ütött bölcseink fejébe, és rájöttek egy – a szöveg alapjelentésén túlmutató – értelmezésre. A három kút a három Szentélyre utal, az első kettő a „civakodás” és „ellenkezés” áldozata lett és elpusztult, a harmadik, amely reményeink szerint mihamarabb felépül, békét hoz a világba és örökké fennáll majd.
A héten írtam már arról a kommentárról, amely szerint Jákob és Ézsau egyaránt ki akart törni az anyaméhből, amikor anyjuk, Rebekka egy tanház, illetve egy bálványimádó hely előtt ment el.
Mestereink között volt, aki értette Ézsau szándékát, de csodálkozott Jákobén, hiszen a Talmud szerint az anyaméhben egy angyal megtanítja az egész Tórát a gyerekeknek, ezért indokolatlannak tűnik Jákob kitörési vágya, hiszen hol találhatna jobb, felkészültebb mestert egy angyalnál?
Rabbi Simon Szofer szerint egy rossz (osztály)társ semlegesíti a kiváló tanár áldó hatását, ezért akart Jákob mielőbb megszabadulni „társától”, Ézsuatól. A Pirké Ávot megállapítása is Jákob igazságát tükrözi, amikor azt állítja: „válassz magadnak mestert és szerezz magadnak barátot/társat!” Vagyis egy jó barát/társ értéke még egy kiváló mesterét is felülmúlja.
Rabbi Meir, a premisláni cádik mesélte, hogy mestere, Beér Máim Háim gyermeke nem az egyenes úton járt, ennek dacára nem küldte el, hanem minden szükségletéről gondoskodott. Ettől függetlenül időről-időre felemelte szemeit az ég felé és azt mondta: Világ Ura! Bánj úgy fiaddal miképpen én bánok az én fiammal. Noha eltévedt az útról, én könyörületes vagyok vele és gondoskodom szükségleteiről.
Rabbi Meirl szerint ez a mélyebb magyarázata a „vad szája íze szerint volt” mondatnak. Izsák ősatyánk, amint azt bölcseink kijelentették (Sábát 89): látomásból tudta, hogy a jövőben Istenhez fordulva azt mondja: vétkeztek fiaid! És ekkor arra lesz szükség, hogy odaálljon és megvédje őket, ezért (van írva, hogy) „szerette Izsák Jákobot, mert a vad szája íze szerint volt”, mert a jövőben érvként szolgál számára, hogy mennyire szerette fiát, pedig az nem volt más, mint Ézsau. És ha ő képes volt szeretni a „vadat”, akkor Istennek mennyivel inkább képesnek kell lenni, hogy szeresse gyermekeit.
Darvas István rabbi / OR-ZSE
