Kiengesztelés, megengesztelődés, megbékülés – mivel és kivel?
Fekete György
Szükség van-e a holokauszttal összefüggő keresztény bűntudatoldáshoz a zsidóság olyan bevonására, mintha a zsidó, illetve zsidónak minősített embereknek e tekintetben szintén lenne kiengesztelni valójuk?
A kérdést külön is aktuálissá teszi, hogy a benne megfogalmazott igénynek való megfelelést éppen most szorgalmazták újra, mégpedig harsányan, sőt tapintatlanul, hiszen közvetlenül a Ros Hásánával kezdődött megtérés tíz napját záró Jom Kippur után cselekedték…
Megint nem zsidók és zsidók közötti „kiengesztelődésről” beszélnek némely entellektüelek: Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség Egyházügyi Munkacsoportjának rendezvénye (Budapest, Loyola Cafe, meghívott vendégek: Röhrig Géza író, zenész, a Saul fia c. film főszereplője és Sajgó Szabolcs, jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza igazgatója). Felhívásukban így invitálnak: „… a kiengesztelődés lehetőségeit keresve.
A XX. század véres örökséget hagyott ránk, magyarokra és Európa népeire. Közös, jövőbe mutató felelősségünk, hogy a fájdalmakat és a traumákat orvosoljuk. Túl sok feladat vár ránk ahhoz napjaink Európájában, hogy a múlt árnyai visszahúzzanak. Istennel és embertársainkkal kiengesztelődve lehetünk készek nemzetünk és tágabb környezetünk megújítására. Ezért egy beszélgetésre hívunk minden kedves érdeklődőt, ahol a traumáinkra a hit fényében keressük a válaszokat.” Érdemes idézni egy, a Facebookon verbuváló további bejegyzésükből is: „A beszélgetésre hangolódáshoz szeretettel ajánljuk a következő összefoglalót, amely a Saul fiáról alkotott véleményeket összegzi egy hívő szemszögéből: >Véleményem szerint éppen a Saul fiában láthatjuk isteni nézőpontból a holokausztot. Közvetlen közelről. Ebből meríti a film a megrázó erejét. Ahogy ott volt a Golgotán, ahogy ott volt az Andrássy út 60-ban, úgy ott volt a gázkamrákban is.< (…)” Nem állom meg gyorsreflexió nélkül. 1/ Jesua/Jézus választhatott. A gázkamrákba hajtottak nem. Tehát semmiféle analógia nincs itt. 2/ Az „Andrássy út 60” (a magyar államszocializmus despotikus szakasza) és a „gázkamrák” (holokauszt) egy sorba helyezése, s ekként óhatatlanul is azonos súlyúnak tételezésük komoly történelmitlenség.
Mi ez a makacs értelmetlenség? És értetlenség… Mivel „engesztelődjék ki” a zsidó gyökereit vállaló ember? Talán a holokauszttal? Netán az Izrael-ellenességbe csomagolt, a zsidókat zsidóságukra hivatkozva gyilkoló antiszemitizmus támogatásával? A feladvány óhatatlanul vezértéma azon a fórumon, ahol az egyik meghívott szereplő egy ismert zsidó, a másik meg egy szintén ismert katolikus személyiség, és az ún. kiengesztelődés lehetőségeit vizsgálják. Rossz válaszokba viszont labilis identitású zsidók, közöttük nevesek is, szintén belesodródhatnak. A kognitív disszonancia csapdáiba esve. Szerencsére erős önazonossággal megoldható, hogy akár a legborzalmasabb rettenethez vagy legfájóbb tragédiához könyvelő, jegyző (értsd: se nem jóváhagyó, se nem belenyugvóan tudomásul vevő) attitűd legyen a reflexiónk: a harag, a keserűség által el nem uralt élet érdekében, amelyben a soha véget nem érő gyász a helyén van.
Konkrétabban. Lássuk be ezt a – zsidó vallásból eredő, ám vallásosságot elhagyhatatlan feltételként nem igénylő –- morális/etikai tételt: vannak olyan bűnök, amelyek helyrehozhatatlan kárt okozhatnak és ezért nincs rájuk bocsánat, tehát az ember kötelessége, hogy ezeket a cselekedeteket soha semmilyen körülmények között ne kövesse el, továbbá soha nem háríthatjuk el a felelősséget cselekedeteinkért.
A náci tömeggyilkosok, a deportáló csendőrök UTÓDAINAK megbocsátunk, ha egyrészt elítélik felmenőik szörnyű cselekedeteit, másrészt pedig vállalják egyéni felelősségüket azért, hogy az antiszemitizmus ne uralja el az emberi közösségeket.
Hamis a „kiengesztelődés” doktrínája, amely a zsidóságot be kívánja vonni a nem zsidók és a Gonosz viszonyába. Intézzék el ezt maguk a nem zsidók, akár így (horribile dictu: a túlélő zsidók, vagy inkább már sarjaik segítségével): Holocaust-áldozatok és náci bűnösök: az utódok találkozása., Thalassa. 1994/1-2. sz. 222-227. old., Gyógyító találkozás. Népszabadság, 2013. március 21. (a sommás cikk tárgya: háborús és emberiesség elleni bűnöket elkövetett, zsidókat gyilkolt németek gyerekei-unokái járják Európát, hogy bocsánatot kérjenek zsidó öregektől, akik sírva ölelik magukhoz őket).
Nagyon fontos a kiengesztelődés. Ám mielőtt rávágnánk az igent, vizsgáljuk meg tüzetesebben is: miféle kiengesztelődés, valamint kik között és mivel?! Talán egy konfliktus két résztvevője közötti történésről van szó? Nem. Ugyanis a zsidók – áldozatok, akiket nem konfliktus, hanem bűntelenség és kiszolgáltatottság kapcsol hóhéraikhoz. Tovább töprengve oda jutunk, hogy áldozatok helyett utódok nem bocsáthatnak meg. Például, nekem nincs jogom Ravensbrück földjébe SS-legényi rúgásokkal szó szerint betiport nagymamám helyett megbocsátani. Végiggondolandó az is, hogy a holokauszt esetében maradhatunk-e személyes érintettségben? Nem – hiszen úgyszintén nincs jogom megbocsátani a Horthy-rendszert végigkísérő, zsidókat sújtó megbélyegzést, majd az állásuktól megfosztást, továbbtanulásuk teljes ellehetetlenítését, a fajgyalázónak nyilvánítást, a kirablást, a gettósítást, s végül a deportálást és legyilkolást. Mindez nem személyes ügy, hanem történelmi, amelyhez való viszonyulásom azonban személyes erkölcsi felelősségem, ami – ugyanakkor – nem lehet kiengesztelődő és kiengesztelhető.
A „kölcsönös kiengesztelés és kiengesztelődés” követelésében (táplálkozhat álságosságból, de a probléma nem kellő ismeretéből és/vagy végiggondolásából is) megjelenhet a holokauszt emlékezetben tartását elkötelezetten vállalók lejáratása, lelki épségük megkérdőjelezésével. Hogy ők jelentsék a problémát, nem a holokauszt civilizációs botránya.
Ki gyűlöl? A túlélő, illetve a legyilkolt zsidó utóda? Az áldozatok és leszármazottaik zöme nem így érez. Ha valamit (valakit?) elutasítanak, az valójában a holokausztban megtestesülő Gonosz. A társadalom megnyugvását nem az ő lelkiállapotuk akadályozza, hanem az a sajnálatos körülmény, hogy a társadalom nem zsidó hányadának (vagyis a többségi társadalomnak) igen jelentős része változatlanul elutasítja a kellő szembenézést a holokauszttal. Magyarországon mindenképpen.
Nincs tény, amely relativizálhatná a történeti és erkölcsi igazságot, miszerint a holokauszt előidézéséhez a zsidó, illetve zsidónak minősített embereknek semmi közük nem volt. Profánul: a zsidó mackóst nem illegális kasszafúrásai okán deportálták Auschwitzba…
Megfogalmazom abszolút személyességben is. Nekem, a holokauszt-túlélő fiának nincs ki-, illetve megengesztelődni valóm a gyilkosok utódjaival. Mert – e tekintetben – nem vagyunk kölcsönviszonyban. Abba akkor lépünk, de akkor sem szimmetrikusan, amikor a gyilkos/deportáló/gettósító/közreműködő/kiszolgáló/haszonélvező/cinkos/lapító leszármazottja megtagadja előttem felmenője holokauszt-tettét (elhatárolódik tőle és attól), és vállalja a maga felelősségét azért, hogy még egyszer az antiszemitizmus nem kerekedik a társadalom fölé. Így megbékülhetek az e helyzetbe született személyekkel, ugyanis akkor már ők spirituálisan nem gyilkosutódok!
Összegezve és közösségi szinten hic et nunc. Trianon és Auschwitz nem vonatkoztatható egymásra két, egyaránt káros mentális hatású toposzként. Trianon aktuális, kortársi lélektani traumája kulturálissá merevedve – nemzedékek óta – bénítóan-torzítóan hat a magyar társadalom lelki egészségére. Ellenben az alapvetően ép mentális társadalmi viszonyok sine qua non-ja a holokauszt kulturális traumaként, civilizációs botrányként őrzése a nemzeti emlékezetben.
Végső soron a holokauszt morálisan és mentálhigiénésen nem kikerülhető történelmi aszimmetria. Ahhoz, hogy emléke ne roncsolja a társadalom szöveteit, ember és ember kapcsolatát, egyfelől megtörténtét nem tagadhatjuk, s nem is fakósíthatjuk, másfelől elkerülhetetlen tudomásul vennünk az áldozatok és az ilyen-olyan tettesek közötti egyenlőtlenséget, és e két „halmaz” összemoshatatlanságát. A nem zsidó oldalhoz tartozók dönthetnek. Bocsánatot kérnek azért, amit gyilkos/közreműködő/eltűrő elődeik csináltak és felelősséget vállalnak, hogy szembeszállnak mindennel, ami a holokauszt bármiféle ismétlődését idézheti elő. Ekként kiengesztelik a zsidó embereket, akik elfogadják őket zsidókra zsidóságuk miatt veszedelmet potenciálisan se jelentő nem zsidó származású embertársaiknak. Kiengesztelés a zsidó irányába és megbékélés a zsidó számára is valóban a békét megtestesítő nem zsidó emberrel.
Szilárd véleményem, hogy a holokauszt történelmi aszimmetriája nem merevedik meghaladhatatlanságba, amennyiben dialektikusan viszonyulunk hozzá (vagyis annak nevezzük, annak tartjuk, ami, s egyúttal elítélését soha nem enyhítjük). Ekként a nem zsidók holokauszttal kapcsolatos feszengése, mindenféle bűntudat-hárítási késztetése meg e kihívás tagadása megszűnik, hiszen ők, a nem zsidók, ez ügyben szintén felmutathatják a jót: szembeszállást a holokauszt és az antiszemitizmus összes újabb megnyilvánulásával. Nem pusztán a zsidóság javára cselekedve, hanem az egész emberiséget, a különösben tükröződő általánost (egyetemest) szolgálva.
Fekete György nyugdíjas mentálpedagógus történelemtanár
