Őrizzétek meg tehát a szövetség szavait és tegyétek meg, hogy boldoguljalok mindenben, amit tesztek
Jó szombatot, Shabat Shalom
A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 19:01 óra, az ünnep kimenetele: 20:05 óra.
Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 20:05 óra után.
A Tórából ezen a héten a „Ki Távó” (Mózes 5. 26:1–29:8.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.
A hetiszakasz első tizenegy verse a zsengék bemutatásának parancsát részletezi. A micva a Szentély működésének idején volt érvényben, a három zarándokünnepen (Szukkot, Peszáh, Sávuot) kellett teljesíteni.
Smot, Bámidbár, és D’várim könyvében egyaránt meg van említve, az utóbbiban többek közt ezt olvashatjuk: „végy zsengéjéből a föld minden gyümölcsének”(26:2).
Ebből a pászukból tanulták bölcseink, hogy a zsengék bemutatásának kötelessége nem vonatkozik minden gyümölcsre, csak arra a hétre (búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olívaolaj, méz/datolya), melyek Izrael földjének dicsőségét hirdetik.
A hidus, vagyis az újdonság ebben a szakaszban, hogy egy ünnepélyes szöveget kellett elmondani a kohénnak történő átadás alkalmával, melyben hálát adott az Örökkévalónak, majd beszélt Jákob Egyiptomba költözéséről, a szolgaság időszakáról, és a szabadulásról is.
Több kommentár hangsúlyozza, hogy a micva fő célja az emberek gőgösségének visszaszorítása volt, megértetve, hogy nem hihetnek kizárólag saját kezeik erejében, tehetségükben, hanem tudniuk kell: az áldásokat a Teremtő juttatja számukra.
„Nem hágtam át egyet sem parancsolataid közül és nem felejtettem el”(26:13). Nehezen elképzelhető, hogy valaki úgy teljesít egy parancsot, hogy elfelejtkezik róla, mestereink is sokallták a pászuk egymás mellett álló két állítását, de megtalálták valódi (?) értelmét.
A Szfát Emet szerint elképzelhető, hogy az ember a micváról elfelejtkezve teljesíti kötelességét abban az esetben, ha hiányzik a káváná (annak tudata, hogy isteni előírást hajt végre) a cselekedet mögül.
Érdekes, hogy az elmúlt héten pont egy olyan micváról olvastunk, melynek alapfeltétele volt az elfelejtés: „Mikor learatod aratni valódat meződön, és kévét felejtesz a mezőn, ne térj vissza, hogy elvedd, az idegené, az árváé és az özvegyé legyen, hogy megáldjon téged Örökkévaló Istened kezed minden munkájában” (24:19).
Azaz bizonyos esetekben fel kell készülnünk a környezetünk számára hasznos tevékenység végzésére, máskor viszont „gyorsreagálású jótettek” végrehajtására ad lehetőséget a Kádos Báruh Hu.
Az egyik legnagyobb feladatunk, hogy különbséget tegyünk helyzetek között, vagyis rájöjjünk, hogy mikor kell azonnal és mikor lehet/kell alapos végiggondolást követően cselekednünk.
Hetiszakaszunkat mindig elulban olvassuk, röviddel az év vége előtt. A Talmud (Megilla 31b) szól ennek egyik indokáról: „Ezra elrendelte Izrael számára, hogy a Misne Tóra átkait olvassák el Ros Hásáná előtt, hogy fejeződjön be az év és valamennyi átka”.
Egészen pontosan 98 átkot olvashatunk a szidrában, reméljük Ezra elképzelése működik, és a hetiszakasz (5Mózes 26:1–29:9) segít megszabadulni 5775 minden nyűgétől. A szöveg egyes számban megfogalmazott feddései a hagyományos magyarázat szerint a második szentély (i.sz. 68/70) pusztulását prófétálják, melynek legfőbb indoka a zsidó nép tagjai közti oktalan gyűlölködés (szinát hinám) volt.
Ebben az időszakban a többség csak magával volt elfoglalva, egyáltalán nem törődtek a közösség problémáival, a feddések azért vannak egyes számban, hogy szembesülhessünk egyéni felelősségünkkel. A pusztulásra nem tekinthetünk kizárólag őseink hibájaként, mert minden gyűlölködés és közöny jellemezte időben óhatatlanul elmulasztjuk az egyik legfontosabb tevőleges micva, a „szeresd felebarátod” előírás teljesítését, és e mulasztás következményei addig fejtik ki hatásukat, míg el nem kezdjük teljesíteni a tórai előírást.
A „kevesebb gyűlölködés, kevesebb átok” összefüggésre nem a gondolat bonyolult volta miatt hívom fel a figyelmet, csupán azt kívánom, hogy kezdjük el a gyakorlatba átültetni ezt az egyszerű (?) bölcsességet!
A szidrában – ha nem is olyan részletesen kifejtve, mint az átkok – áldások is helyet kapnak. Persze, itt is vannak bonyodalmak. „És rád szállnak mindeme áldások és elérnek téged” (28:2).
A szadilkovi Rabbi Mose Háim véleménye szerint gyakran előfordul, hogy nem ismerjük fel mi a jó számunkra, sőt, néha mintha menekülnénk kínálkozó, pozitív kimenetellel kecsegtető lehetőségeink elől, ezért is mondta imájában Dávid király: „csak jóság és szeretet üldöznek engem életem minden napján” (Zsoltárok 23:6).
Rabbi Mose Háim úgy vélte, hogy a Tóra itt biztosítja az Isten törvényeit megtartókat, hogy hiába menekülnek előle, a Teremtő segítségével előbb-utóbb rájuk talál („elérnek téged”) a jó. A mesternek természetesen igaza van, de annyival könnyítsünk meg a minket üldöző áldás(ok) dolgát, hogy nem diktálunk túl nagy tempót, vagy legalább néha álljunk meg és nézzünk hátra, hátha ott liheg már a nyomunkban. Kicsit megpihenve pedig rájöhetünk, hogy az áldás és átok lehetősége átadatott nekünk, bennünk van, csupán a folyamatos választást éljük meg (néha) kényszerként, ahelyett, hogy lehetőségként tekintenénk rá.
„És meghallotta az Örökkévaló a hangunkat” (26:7). A Háfec Háim írta e vers kapcsán: „úgy áll a midrásban (Dvárim Rábbá 2:17): „van olyan ima, amelyre negyven nap múltán, van, amelyre húsz nap után, más esetben három, vagy egy napot követően érkezik válasz. Sőt, olyan imák is vannak, melyeket el sem mond az ember ajkaival, mégis megválaszolja Isten”.
Ha valaki azt szeretné, hogy imája rögtön meghallgatásra találjon, akkor tesz a leghelyesebben, ha Izrael egész közösségéért fohászkodik, mert minden olyan ima, amit a közösségért mondunk előbb kerül elfogadásra, mint az egyénért elmondottak”.
A Talmudban (Sábát 118b) olvassuk: “Aki minden nap Hállél-t mond, istenkáromló”. A Ktáv Szofer (Rabbi Avraham Smuel Binjamin Szofer 1815-1871), elmagyarázza, „hogy a Hállél nem más, mint Isten különleges dicsérete, az egyiptomi kivonulás természetfeletti csodája okán.
Ha valaki túlságosan az Örökkévaló természetfeletti csodáira fókuszál, akkor nem fogja érzékelni a mindennapi csodákat”. És – tegyük hozzá – nem csak a csodákat, hanem magukat a mindennapokat sem, ami pedig – holile vehász – az élet, ezáltal a Tóra, végső soron pedig Isten tagadójává tesz. Ez megelőzhető, ha naponta emlékeztetjük magunkat, hogy mindig van valaki a környezetünkben akiért jó lesz elmondanunk egy fohászt.
Darvas István rabbi / OR-ZSE
