70 éve történt: egy nyilas keretlegény halálra verte Szerb Antalt
Budapesten született művelt értelmiségi családban 1901. május 1-jén. A piarista gimnáziumban, majd a pesti bölcsészkaron tanult. Költőként indult, de nem volt igazán lírai alkat, a próza lett az igazi terepe, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, biztos formaérzéke, finom humora itt nyilvánult meg leginkább.
szerbantal_1.jpg
Szerb Antal író, költő, műfordító.
A felvétel készítésének pontos ideje ismeretlen. Budapest, 1920-as,1930-as évek
MTI Fotó: Haár Ferenc
1924-ben magyar-angol-német szakon doktorált, és középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, amíg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról. Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet hozott neki, ám egyúttal vihart is kavart, mert a magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait egyszerűen leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretettel teli iróniával, olykor humorral írt róluk.
Nem kevésbé olvasmányos és nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után okozott zavart a szovjet fejezet miatt, és csak jóval később jelenhetett meg teljes egészében.
A Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották 1933-ban, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, s közben fáradhatatlanul írt és fordított. Ekkor született meg két nagy sikerű regénye: a Pendragon-legenda, amely szerencsésen ötvözi a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját, valamint az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye.
A negyvenes évek elejétől, a nácizmus térhódításával az egyébként katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek, állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették. 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal verte agyon.
Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. Nevét a fővárosban utca és gimnázium őrzi. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.” 2008-ban avatták fel Balfon a meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok emlékére emelt szoboregyüttest (Kutas László, Winkler Barna) (MTI)
