Egy magyar nagytőkés család alkonya
Szántó Judit írása
Utóbbi időkben (életkori tünet? évforduló?) nagyon sokszor látom magam előtt Ungár Alfrédot. 40 körüli férfi, finom arcú (arcán mintha most byroni vonásokat fedeznék fel), nyomorék. Fél karja van. Gyerekként zavartan, nyugtalanul néztem, ahogy zakója üres ujját a zakó zsebébe tűri.
Aztán behívót kapott munkaszolgálatra. A rettegett Nagykátára rendelték, az egyik legsötétebb magyar fasiszta, vitéz Murai Lipót alezredes elé. Ungár Alfréd könnyű, világos nyári öltönyt vett fel, és teljesen nyugodt volt. Ebédre otthon lesz, mondta. Csomagot se vitt magával. Szolgálatra még csak-csak alkalmas lenne – no de munkára?
Murai ott marasztalta. Soha többé nem jött felőle hír. Egy-két hétig tarthatott ki; ha besegítettek halálába, kevesebb ideig.
Nem lehetnek sokan, akik még emlékeznek a Filléres Divatházra. A Rottenbiller utca legvégén volt. Később nagy sportfelszerelési bolt meg a szomszédos szálloda cukrászdája került a helyére. Tulajdonosa a magyar Woolworth-t akarta megteremteni. Jó minőségű árut tartott, nagy választékkal, az átlagnál olcsóbban.
Ő Ungár Alfréd bátyja volt, Ungár Ernő. Alacsony, köpcös, szemüveges középkorú férfi; úgy rémlik, zárkózott, mosolytalan. Az abádszalóki zsidó kántor fia. Self made man-ként is amerikai jelenség. És mert édesapám is abádszalóki volt, és gyerekkorukban játszottak együtt, Ungár Ernő évtizedekkel később meghívta a Filléres üzemorvosának. Gavallérosan megfizette. Viszonylagos jómódunk nem az OTI alorvosi fizetéséből, hanem a Filléresből származott. Engem évente kétszer – karácsonykor és a nyári vakáció előtt – az áruház tetőtől talpig felöltöztetett. Kabáttól, ruhától fehérneműn át zokniig. Valószínűleg a nálam néhány évvel fiatalabb Margitai Ágit is. Az ő apukája cégvezető volt a Filléresben.
Ungár Ernőnek nagy családja volt. Felesége, Szabin, terebélyes és méltóságteljes, távolságtartó nagyasszony. A Vilma királynő út (ma Városligeti fasor) és Bajza utca sarki pompás villában laktak (a későbbi lengyel követség épületében). De sokat álmélkodtam ott! Különböző színű selyemtapétával voltak behúzva a falak, halványzölddel, rózsaszínnel, a dolgozószoba dohánybarnával. Valamelyikben szökőkút is volt. És ott láttam először ételliftet (megjegyzem, azóta sem). Az alagsori konyhából jött fel, ételcsodákkal megrakva.
Ungárné, Szabin, Weil-lány volt. Bátyja, Weil Oszkár igazgatóhelyettes a Filléresben. Szabin és az ugyanolyan dús idomú sógorasszony, azaz Weilné, Giza nem dolgoztak. Ungáréknak nem volt gyermekük; Weiléknél egy húsz év körüli, atlétatermetű, jóképű fiú, Ervin. Menyasszonya, Éva is a családhoz tartozott: törékeny, alacsony, babaszerű szépség a hatalmas szál fiú mellett, nagy vörös sörénnyel. A két walküri arányú dáma szeretetteljesen Rozogának csúfolta.
38-ban vagy 39-ben, amikor már gyülekeztek a felhők gazdag és szegény zsidók fölött egyaránt, Ungár Ernő, még jókor, kiment Amerikába. Úgy volt, hogy ha megalapozta egzisztenciájukat, felesége is követi. Himmler és Eichmann jót kuncogtak volna a terven. Amerika belépett a háborúba, Szabinra rácsukódott a határ, és Ungár Ernőtől levelek sem jöttek többé. Lassú ritmusban követték egymást a tragédiák.
1944. Összeköltözés. A mi csillaggal kitüntetett házunkba (Podmaniczky 27, Teréz körút sarok, tudják, ahol a Meteor csillár működött) többek között a Weil-család is odaköltözött. Hozták a mamát is, Szabin és Oszkár öreg édesanyját. Többnyire üldögélt, hallgatott. Csak néha motyogott annyit: „Gott wird schon helfen!” Oszkár fia rádörrent: „Hagyja már, mama, azt az öreg zsidót!” Fényesen mulattam.
Az együttélés amúgy békés volt, civilizált. Weil Oszkár megtanított gépelni (sokat köszönhetek neki), Giza és nagymamám között konyhai barátság szövődött. Aztán egyszer csak megjelent a lakásban Weil Ervin. Szabadságolták a munkaszolgálatból. A nyaka duplájára volt dagadva, és tűk álltak ki belőle. Nem tudtam pontosan, mi baja (szüleim még ekkor is óvtak a rossz hírektől, ami ekkortájt nem volt könnyű), de nagyon megijedtem. El is vitte szegény daliás fiút a rák, nem sokkal a felszabadulás után.
Mi, többiek megmaradtunk. Ungár néni a villa házmesterénél bujkált. Amikor Pesten már teljes volt a biztonság, kiment a ház elé, végre friss levegőt szívni. Egy Budáról áttévedt repesz telibe találta. Azonnal meghalt.
Ungár Ernő emlékezetem szerint kétszer jött haza. Először csak családi látogatásra, no meg körülnézni. De hol volt már a Filléres… Mellesleg újra megnősült. Magyar volt persze az új asszony, molett, ahogy illett, kedves és gondtalan.
Másodszor meghalni jött, immár egyedül. Amerikában mindenét valami nagyszabású bélyegüzletbe fektette, és csődbe ment. Úgy látszik, csak Pesten volt amerikai. Hajadon húgánál, Klárinál szállt meg, a Filléres egykori főkönyvelőjénél, aki az áruház szomszédságában, a Munkás utcában lakott. Ungár Ernő megvárta, amíg Klári elment otthonról, és golyót eresztett a fejébe. Itt ért véget a magyar Woolworth sagája.
Volt egy családtag, akiről még nem szóltam: Szabin és Oszkár jóval fiatalabb Feri öccséről, élelmes, jó svádájú, barna bőrű fiatal férfi volt, sokkal lezserebb a család többi tagjánál, csinos, Lili nevű feleséggel meg egy tündéri, három-négy év körüli kisfiúval, Gyurikával. Valamiért őket ritkábban láttuk, de szerencsére megmaradtak. Weil György most hetvenes évei elején járhat. Ha élne vagy családot hagyott volna maga után, történetem derűsebben végződhetne.
Ám ha valamelyik olvasó többre, másra vagy másként emlékezne, ami könnyen előfordulhat, hiszen a fenti emlékek egy elemista kislány agyában rögződtek, nagyon örülnék – és talán másokat is érdekelne –, ha megírnák, és elküldenék a szerkesztőségbe. (Sófár, 4400 Nyíregyháza, Mártírok tere 6.) Hadd legyen, ha lehet, teljesebb a legenda.
Az írás eredetileg, Nyíregyházi Sófár XVII/5. számában (www.sofar-ujsag.hu) jelent meg.
