Holokauszt megemlékezés Nyíregyházán
MAZSIHISZ
Az ország minden részéről és külföldről is érkeztek résztvevők Nyíregyházára, a június 15-én vasárnap megtartott Holokauszt megemlékezésre, melyet szokás szerint két helyszínen: a városi Holokauszt emlékműnél és a zsidó temetőben rendeztek meg. A felszólalók között volt Tordai Péter, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége alelnöke. Az ő beszédéből idézünk az alábbiakban (elhangzott a városi megemlékezésen):
Az elmúlt időszakban egy érdekes példára hívta fel a figyelmünket Heisler András, a Mazsihisz elnöke. A természet úgy gyógyítja magát, ahogy tudja. A tengerben léteznek olyan halfajok, amelyek jelzik az értő kutatóknak, hogy milyen betegség, szennyezőanyag van a mélyben: egy víz alatti vulkán fog-e kitörni, vagy éppen az emberi tevékenység: olajszennyezés, szemétlerakás okozza a vízi élővilág harmóniájának megbillenését. E halak – és később a többiek is – ugyanis távolodnak azoktól a pontoktól, amelyek számukra nem biztosítanak ideális környezetet utódaik felneveléséhez.
Ha a halak ilyen okosak, akkor vajon milyen az ember?
Az elmúlt száz év története meg kellett, hogy tanítson bennünket arra, hogy egy mai társadalomban a struktúrák egységét az jelzi a legjobban, ahogy a kisebbségekkel bánnak. Legyen az Magyarországon cigány, szlovák, zsidó, román, rutén, vagy éppen a határainkon túli országokban a magyar kisebbség. az ő véleményük mérvadó abban, hogy mennyire tiszta, humánus, emberi a környezet, amelyben a kisebbségek a családi életüket élik. Minden demokratikusan gondolkodó és a társadalom egésze iránti felelősséget érző politikus odafigyel, miképpen dobban a kisebbség szíve, s észreveszi, ha az emberek tiltakoznak, vagy éppen már a sok pusztába kiáltás miatt elvándorolnak, mint az elszennyeződő tengerekből a halak.
nyiregyhaza_2.jpgEgyre gyakoribb és megdöbbentő azt látnunk, hogy ismét vannak, akik szembehelyezkednek az isteni normákkal, azokkal az alapvető erkölcsi parancsokkal, amelyeket mind a zsidók, mind a keresztények magukénak mondanak. E normák Mózes tízparancsolatában foglalt alaptézisek, ezekre épül a magát kulturáltnak mondó világ erkölcse. Az, hogy tiszteld apádat, erkölcsi parancs; hogy ne ölj, ne lopj, ne kívánd felebarátod házát, feleségét, vagyonát, semmit, ami a te társadé.
1944-ben a magyar törvényhozás, a kormány, a magyar politikai elit és helyi kiszolgálói megtagadták az isteni parancsokat. Ezért hangosan ki kell mondanunk, hogy nincs erkölcsteleneknek helyük a nemzeti panteonokban, szobrokban, emlékművekben, akik azért gyilkoltak, hogy mások vagyonát megszerezzék, akik azért ötöltek ki hazug ideológiákat, hogy feljogosítottan lopjanak, akik azért aláztak meg nőket, gyerekeket és időseket, hogy azok utolsó kis kacatját is elrabolják. Nincs szó arra az állatias kegyetlenségre, amelyet emberekkel műveltek 1944-ben. Ahol emlékműveket állítanak a mártíroknak, ott látható: leginkább nők, gyerekek és idősek nevei vannak rajtuk. Özvegy anyák, feleségek, leánygyermekek. A férfiak zöme – tudjuk – munkaszolgálatosként szolgált és halt meg, s magukra maradt feleségeik, lányaik, anyáik kerültek megaláztatások és kínzások után vagonokba, s többségük gázkamrába.
Hol rejtőzött 70 éve az erkölcs?
Hová bújt 70 éve az erkölcsi parancs?
Hol volt a gyilkosokból hiányzó érzés: akár az én anyámmal, lányommal is megtehetnék mások ezt a szörnyűséget! Vajon szabad-e megkínozni gyerekeket, aggokat, akik sohasem fordultak senki ellen sem?
Hol volt 70 éve az emberség?
S mi volt helyette? Rablás, fosztogatás, erőszak, megbecstelenítés. Lehet-e olyan erős az ékszerek, a pénz, a mások vagyona utáni vágy, hogy 40 napja gettóban éhező és szomjazó nők hüvelyébe vájjanak a mohóbbnál is mohóbb kezek? Lehet-e olyan vad a zsidók vagyona utáni sóvárgás, hogy rasszista ideológiát körítsenek mellé, erkölcsi paranccsal szembenálló törvényeket alkossanak, s beteg öregasszonyokat és ártatlan kisgyerekeket kínozzanak miattuk?
Ez nem antiszemitizmus.
Ez vérszagra vadult, állatias, elborult elméjű, dögevő mohóság.
70 éve a magyar zsidóság hitt az ország vezetőiben. Nem szökött el, nem vándorolt ki, nem menekült el. Viselte a zsidótörvények által rámért szörnyű sorsot mindhalálig.
De tanultunk a történelemből. Megtanultuk, hogy azok szava mit sem ér, akik az isteni törvényeknek ellentmondanak, akik elűzik a szegényt, ütik az elesettet, röhögve a szemünkbe hazudnak, akik mások vagyonát kívánják maguknak.
Mert bármiképpen is fénylik a csillaguk, az isteni törvények – lévén, hogy mélyen emberiek – elsöprik őket a történelemből, bárhogyan is gyűjtenek emberek véréből, bánatából maguknak vagyont és dicsőséget.
Minket, zsidókat már többé nem lehet megfélemlíteni. Mi már „kiféltük magunkat” több generációra előre. Mi nem fogadjuk el többé az embertelen parancsokat. Nem fogadjuk el az önkényeskedőket, erőszaktevőket, fekete egyenruhásokat. Miránk nem csap le többé se birodalmi sas, se turul.
Mindenki eljut életében arra a pontra, mikor megéli: Mózes tízparancsolata előbbre való, mint a politika, az ember alkotta törvények milliónyi kötelme. Mert Istené az igaz törvény.
Azok, akik velünk emlékeznek, és nem csak a vélt kötelesség hozta őket ide, azoknak szíve megtelhet azzal az érzéssel: mindannyian egymás embertársai, segítői vagyunk egy kicsiny kis országban, ahol már olyan sok vér, főként ártatlanok vére folyt. S József Attila magyar költő felejthetetlen szavaira emlékezzenek:
„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés,
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
