Zoltai Gusztáv: A magyarországi holokauszt nem 1944. március 19-én kezdődött
MAZSIHISZ
Amikor hetven éve a náci hadigépezet bevonult Magyarországra, az esemény inkább volt nevezhető a bajtársi szövetség kiterjesztésének, semmint később szoborban megformálható leigázási eseménynek – fogalmazott Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója az ország német megszállásának 70. évfordulóján Közös a múltunk, közös a jelenünk címmel tartott megemlékezésen szerdán, Budapesten, a Dohány utcai zsinagóga előtti téren. Alábbiakban az eseményen elhangzott beszédet közöljük.
Tisztelt Emlékezők!
Az évek múlásával egyszer csak előáll az élet legtorzabb „adománya”: képzeletben ismét átélhetjük azt, ami már megtörtént velünk. Vagy majdnem azt… Reméljük, „csak” majdnem.
„Trisztán remeg, Izolda fázik – Jönnek a nácik!” – A messze kiáltó költő sem gondolhatta, hogy bekövetkezik az idő, amikor újra felidézhető ez a szörnyű két sor. És most itt áll előttünk a múlt fenyegető rémképe. Napra pontosan a hetven évvel ezelőtti drámai esemény után…
Csakhogy az Andrássy úton most sem szólalnak meg a szirénák, sehol nem ütik meg a dobokat, nem verik félre a harangokat. Legfeljebb az idősebb emberek kapnak a szívükhöz: Trisztán remeg…
1944. március 19-én, éppen azon a vasárnapon, Kertai Klára, a Zsidó Gimnázium akkor fiatal tanára, szokásos hétvégi különórája után, ezt írta a naplójába: A foglalkozáson egy rémült anyuka keresett fel: német tankok vonulnak az utcákon, katonák masíroznak a körúton. A férjem rosszul lett, nekem haza kell vinnem a gyereket. Mi lesz most? – kérdezte. – És én nem tudtam felelni.” A gimnazistákat még azon az órán hazaküldték. De ettől a perctől a világ felfordult, minden a feje tetejére állt. Április 4-én megjelent a rendelet: zsidó felnőtt és gyerek, az utcán, köteles sárga csillagot viselni…
A férfiakat újra munkaszolgálatra hívták be. A vidéki településeken gettókat állítottak fel. A jegyzők, a csendőrök, a községházák adminisztrátorai azonnal tudták a dolgukat: az ingóságokat lefoglalták, a pénzt, az ékszereket, a drágább holmikat elvették. Megvalósult a fajelmélet régi, igazi célja: a kirablás.
A vasútállomásokon pedig már készen álltak a vagonok, és a zsúfolt szerelvények azonnal el is indultak valahová… A készséges MÁV vasutasai is rendelkezésre álltak…
Budapesten még vártak. A gettót, a csillagos házakat kijelölték, a plakátokat is kiragasztották. És akik elolvasták, azoknak meg kellett tanulniuk egy új, magyarnak kikiáltott szót, kifejezést. Ami így hangzott: „felkoncoltatik”. Azt gondolom, akik ezt a rémületes igealakot kitalálták, leírták, az újságba beletették, nem merték elmondani, megmutatni az édesanyjuknak. A gyilkos talán dicsekszik a bajtársának, főnökének, szomszédjának, de a szülője előtt elvörösödik. Talán…
Tisztelt Emlékezők!
A magyarországi holokauszt nem 1944. március 19-én kezdődött. A zsidóellenes érzelmek felkeltésének évszázados hagyományai vannak, sőt, kipróbált módszerei.
Amikor hetven éve a náci hadigépezet bevonult Magyarországra, az esemény inkább volt nevezhető a bajtársi szövetség kiterjesztésének, semmint később szoborban megformálható leigázási eseménynek. Horthy Miklós a helyén maradt, a két állam, a két hadsereg – német vezénylet alatt – zavartalanul kooperált. Az első „eredményes” műveleti siker nem volt más, mint a deportálás azonnali beindítása, a zsidóság kiirtása céljából végzett hatékony együttműködés.
Rámpa, gázkamra, krematórium, éhhalál. Lám, a „felkoncolás” után új fogalmak kerültek a magyar nyelvbe. És tudjuk: a pontos, a készséges, sőt, a lelkes magyar hivatalos organizációról még sohasem szóltak német nyelven olyan elismeréssel, mint a Gestapo, az SS és a Wehrmacht 1944-ben.
A Páva utcai zsidó emlékhely jóvoltából egy fénykép ma már világhírű. Talán egy csendőr készítette, talán egy fotózni szerető keretlegény. A kárpátaljai Jákob család bevagonírozását ábrázolja Bilkéről.
A kakastollasok már felvarratták a család minden tagjára a sárga csillagot, a nagyobb és kisebb lányok félve bújnak édesanyjukhoz, a jóarcú nagyfiúk iskolai sapkában, zsinóros, galléros szövetkabátjukban, komor arccal, rettegve várják a szerelvény indulását.
Döbbenetes pillanat. És a megkövült szörnyűség. Jelképes, messze ható kiáltás az emberiséghez: „Kérjük, ne engedjétek!”
A gyerekeket 36 óra múlva már beterelték a gázkamrába. Haláluk lidérces pillanatai után már csak mi emlékezhetünk a Jákob családra.
És hogyan lesz a náci osztagosokból címeres sas és Horthy államából meg a nyilasokból Gábriel arkangyal? Ha ezen az ösvényen haladunk tovább, ha meghamisítjuk a valóságot és az ellenkezőjére fordítjuk az igazságot, már nem tudjuk soha a jóra, az emberségre tanítani a gyermekeinket. És ha összekuszálódik bennünk, körülöttünk a tér és az idő, ha a tényeket a fejük tetejére állítjuk – a gonoszság, az embertelenség ismét feltámadhat.
Horthy szellemi hagyatékát követni ma blaszfémia – különösen az Európai Unióból nézve. Zsidótörvényei, Orgovány, Siófok emléke gyűlöletes. A numerus clausus a náci eszmék ikertestvére, s ez nem teszi lehetővé, hogy a tisztességes, józan emberek – köztük a magyar zsidók – akár a legkisebb megértéssel tekintsenek rá.
Vagyis azt az évfordulót, amelyre a mai napon gyásszal a szívünkben emlékezünk, éppen Horthy Miklós és rendszerének restaurálási kísérlete okán idézzük ilyen hangsúlyosan. Hitlerrel ugyanis ő fogott kezet Klessheimben, s ha valamivel késleltette is a véget, az igazi befejezés annál mocskosabbra és szó szerint siralmasabbra sikeredett.
A nácikkal szövetségben, az általuk jelölt úton haladva, Magyarországnak Mohácsnál is nagyobb, gyászosabb temetője lett Auschwitz és a többi haláltábor, hiszen a holokausztban hatszázezer magyar állampolgárt gyilkoltak meg. Magyar zsidó apák, anyák és a gyermekeik! Tehetségek és reménységek!
Barátaim!
Mi, a magyar zsidó közösség mai tagjai – zömében a holokausztot át- és túléltek, vagy az ott meggyilkoltak leszármazottai – zavarban vagyunk. Szeretjük a hazát, a magyar nép szellemiségét, kultúráját, s ahogyan Scheiber Sándor – Arany Jánosról szólva – tanította: a magyar nyelv végtelen szépségét. És a tájat, amelyet a meggyilkolt Radnóti Miklós oly megindítóan festett le…
Nem kívánunk önmagáért való konfliktust, kivált szembenállást. De a történelem, a múlt mielőbbi igazságos, tisztességes feldolgozását mindenképpen indokoltnak tartjuk, s erre található jó példa más népeknél. Angela Merkel német kancellár csaknem egész kormányával együtt ment el nemrég Izraelbe, főhajtásra!
A magyarországi zsidóság emlékezni akar a jóra is, valamennyi jóra; kezet fogni a Jad Vasem hőseivel. Fejet hajtunk Raoul Wallenberg és minden embermentő emléke előtt. Újra megköszönjük a svéd, a svájci, a vatikáni, a portugál, a spanyol menleveleket, és a névtelen sokak akár kicsi, akár nagyobb segítségét, emberségét. Akár egy Reitter Ferenc utcában vagy Tótkomlóson, Szarvason adott falat kenyér, egy mosoly, egy érintés is emlékezetes lehet…
A zsidóság – a magyar nép, a nemzet részeként – mindig jó hazafi, hűséges, segítő és küzdő társa volt a magyarságnak. Példa erre az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezés kora vagy az I. Világháború számos lövészárka.
Tisztelt Emlékezők!
Az ember – ha a kollektív gondokról beszél is – nem szabadulhat személyes vonatkozásaitól. A történelemnek ez a dátuma kilenc éves koromban érintett meg. Édesapám műszerész volt, jobb időkben az Egyesült Izzóban dolgozott. Törött lábbal gipszben vonult be munkaszolgálatba. Elvitték, soha többé nem láttuk.
Bujkáló édesanyámat – védpapírok nélkül – családunk több tagjával Újpesten fogták el. Őt magát elvitték, nem tudtuk: hová. Minket a család tagjait, a gettóba, a Fészek klub melletti kapun löktek be.
Személyes életemet ott egy belőtt aknának köszönhetem. A közfal leomlott, a füstben, a porban sikerült elbújnunk. Nagymamánk ideglázat kapott, öntudatlanul kiabált, félő volt, hogy a nyilasok felfigyelnek rá, reánk és akkor menthetetlenül végünk van. Egy robbanás megszüntette a sokkot; és mint a csodát, úgy éltük át ezt a tébolyt.
A gettó egyik tenyérnyi pincéjében sokan zsúfolódtunk. Halottak, éhség, szomjúság, tetvek, reménytelenség. És ekkor az egyik téglasor mögött feltűnt egy szovjet katona. Én a sapkája vörös csillagát láttam meg először. Kisgyerek voltam és csak azt tudtam: felszabadultunk!
Az Édesanyámról kizárólag jóval később hallhattam. Magyarországról – Auschwitzba vitték, onnan Bergen-Belsenbe hurcolták. A tábor angolok általi felszabadítása után halt meg, ott is temették el. Később a koporsót hazahozattam. Sírhantja ma is a Kozma utcában található.
Tisztelt Emlékezők!
Március 19-e, hetven év elteltével is tragikus, megrendítő, gyászos nap. Ez a dátum telve van történelmi tanulságokkal, a régen várt, őszinte kibeszélés reményével, és az ebből fakadó megkönnyebbülés lehetőségével. De azzal is számolunk, hogy a magyarországi szélső jobboldal készülődik. Mi, a Mazsihisz égisze alatt, reméljük és hisszük, hogy az állam teljes felelősséggel, fellép ellenük; együttműködik minden progresszív erővel, és a jó oldalon állók ereje, akarata elfojtja, megakadályozza a békés haladás, az emberi méltóság ellenfeleinek térnyerését. Ugyanakkor mindenki biztos lehet abban, hogy az itt élő zsidóság, a magyar nép tudatos tagjaként, megingás nélkül az ország fejlődésének, haladó törekvéseinek segítője lesz.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
