Heisler András: a magyar történelem gyásznapja 1944. március 19-e
MAZSIHISZ
A magyar történelem és mindnyájunk gyásznapja 1944. március 19-e – mondta Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke az ország német megszállásának 70. évfordulóján Közös a múltunk, közös a jelenünk címmel tartott megemlékezésen szerdán, Budapesten, a Dohány utcai zsinagóga előtti téren. Alábbiakban az eseményen elhangzott beszédet közöljük.
Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim! Sokan vagyunk! Jó, hogy ilyen sokan vagyunk! Köszöntelek Benneteket!
Kedves Barátaim!
Protokoll és pártpolitika mentes emlékezésre hívtunk mára Benneteket. 1944. március 19-e a magyar történelem gyásznapja. Mindnyájunk gyásznapja. Ezen a napon vonultak be a náci csapatok Magyarországra, ezen a napon foglalták el hazánkat. A magyar történelemírás sötét napja, de nem sorforduló a magyarországi zsidóság életében. A megszállással az út, amelyet az ország akkori vezetői számunkra kijelöltek, már korábban elkezdődött.
Ma nem csak hazánkat siratjuk. Ma arra a hatszázezer ártatlanul elhurcolt és elpusztított társunkra is emlékezünk, akiknek a jogfosztása, kirekesztése már jóval korábban megkezdődött. Numerus clausus, zsidótörvények, Kamenyec Poldolszkij, cigány-razziák, Pharrajimos! Ezek voltak a jelzőtáblái annak az útnak, mely az 1944. március 19-i náci megszálláson keresztül a deportáláshoz, Auschwitzhoz, Birkenauhoz és a nyilas vérengzéshez vezetett.
Gyakran hangzik el a kérdés: hogyan lehetett Magyarországon sok-százezer embert szinte ellenállás nélkül vagonba terelni. Hogyan lehetett, hogy a történelem nem jegyzett fel olyan esetet, ahol a néhány szuronyos csendőr által kísért zsidó tömeg fellázadt volna?
A válasz fájdalmasan egyszerű: húsz év szisztematikus jogfosztása kellett ahhoz, hogy a magyarországi zsidók némán, lehajtott fejjel és feltartott kezekkel vonuljanak végig az utcákon, megalázva és megadóan szálljanak fel a marhavagonokba.
Anyai nagyanyámat – akit soha nem ismerhettem meg, édesanyámat és nővérét nyolcvan társukkal együtt egy vasúti kocsiba zsúfolva vagonírozták be 1944. június 6-án. A néhány napos étlen-szomjan végigszenvedett utazást követően aztán kattantak a zárak, nyíltak a marhavagonok toló-ajtói. Ismeretlen helyre érkeztek, Auschwitz rámpáján szálltak le.
A kép ma már ismerős, dokumentumokból, filmekből. Egy hosszú rámpa, közepén feszesen álló német tiszt. Mengele. Ő irányítja a szenvedők áradatát. Nagyanyámat jobbra, anyámat és testvérét balra. A két nővér egymás között még a rámpán azt beszéli: „az öregek biztosan majd könnyebb munkát kapnak és nekünk fiataloknak kell majd helyettük is dolgozni”.
Reménykednek.
Reménykednek, mert a magyarországi zsidók többsége még az auschwitzi rámpán is bízott a magyar közigazgatásban, megadóan elfogadta a magyar jogrendszert, tudomásul vette a magyar kormány intézkedéseit, mert nem hitték el, hogy magyar állampolgárokként velük is megtörténhet majd az, ami később szörnyű valósággá vált.
A magyar holokauszt tragédiájának ez egy külön fejezete. S ennek a fejezetnek máig szóló tanulságai vannak. Megtanultuk, hogy sehol a világon a diaszpórai zsidóságnak, de bármely más kisebbségnek sem szabad a mindenkori hatalomban vakon, feltétel nélkül megbíznia. Ha kell, fel kell emelni a szavunkat. Ha kell, kritikával kell illetnünk az ország vezetőit. Ha kell, nemet kell tudnunk mondani a hatalomnak.
Ők hatszázezren, és meg nem született leszármazottjaik milliói ezt a történelmi üzenetet küldik felénk. Figyeljünk rá. Köszönöm.
